kántor péter:

levél anyámnak

Drága anyám, 
öt hónap telt el azóta, hogy utoljára láttalak, eközben 
rendszeresen jártam és járok át a lakásba, öntözöm a növényeket, 
nem nyúltam semmihez, kivéve a kis díványt a belső szobában, azt 
rögtön levitettem az udvarra, és a helyébe egy üres szekrény került, 
erről jut eszembe, hogy a ruháidat elvitte Á. meg a lánya, 
fekete plasztik zsákokba tettek mindent - nem volt sok, mégis 
kifáradtam, ahogy adogattam nekik a szoknyákat, blúzokat, pulóvereket, 
azt a pár kabátot, blézert, harisnyát, sálat és sapkát, szó nélkül, 
a lánya a konyhában talált egy fokhagymapréselőt, amit rögtön 
nagy örömmel eltett, aztán a kocsijába raktuk a fekete zsákokat, 
és ők elhajtottak, én meg igyekeztem nem gondolni az egészre. 
Egy másik alkalommal pedig feljött T. segíteni, 
leszedte az előszobában azt a szekrények fölötti tákolmányt, 
azt a rudakra erősített, mennyezetig érő szürke vászonfalat, 
én meg kidobáltam a vászon mögötti sok ócskaságot, 
voltak azok a réges-régi kofferek is, titokban reméltem, 
találok bennük valami érdekeset, de semmit, semmit, 
kivéve a RICO kötszerművek mintakészleteit fölös számban, 
ezektől mind megszabadultam, és a bejárati ajtóra gyorsan 
felszereltettem egy hevederzárat, és kész, ennyi. Ja, és három 
ingatlanközvetítőn keresztül árulom a lakást május óta, 
de hát a beázott mennyezet meg a repedések meg a fekete padló, 
az emberek megijednek, viszont a cserépkályha tetszik mindenkinek, 
igazad volt, hogy ragaszkodtál hozzá mindenáron, tényleg szép, 
előbb-utóbb majd csak megveszi valaki, persze nem mindegy, mennyiért, 
és akkor ki kell ürítenem az egész lakást, felszámolnom mindent, 
az olyan lesz, mint egy második temetés, végleges búcsú. 
Nem nyúltam a személyes dolgaidhoz, a határidőnaplókhoz, a gépelt 
kéziratokhoz, amiket végül is nem volt erőd kidobni, 
persze hogy jó lett volna, ha valamilyen rendet csinálsz magad után, 
ha legalább megritkítod azokat a paksamétákat a halványuló betűkkel, 
de mire észbe kaptál, már túl késő volt, csak összekeverted az oldalakat, 
és végül rám hagytad az egészet, hogy én dobjam vagy ne dobjam ki, 
hagyd csak, mondtam, bízd rám, ne törődj ezzel, majd elintézem, 
de hogy intézem el? ezt nem firtattuk, jön majd egy vevő, 
és akkor összepakolom a kéziratokat és a határidőnaplókat, és a többi 
nem érdekel, valaki elviszi majd a könyveket, a bútorokat, azt a tálalót is, 
amit még a nagymamától kaptatok 1939-ben, fiam, nem érdemes 
valami jobbat venni, úgyis jön a háború, mondta, majd aztán vesztek 
egy rendeset, de sose vettetek egy rendeset, meg a könyvszekrényt, 
meg a négy öreg karosszéket, a késeket, villákat, tányérokat, mindent, 
és többé nem megyek fel hozzád, mert a maradék növényeket is, 
azokat is elviszik, egyet én, a többi kettőt valaki más, akárki, 
és egyszer még kimegyek majd az erkélyre, utoljára, 
és kinézek a szemközti házra, és kinézek a Dunára, a János-hegyi kilátóra, 
és eszembe jut, hogy itt sakkoztunk apámmal gyerekkoromban, 
az erkélyrácsra terített pokróc, a két kempingszék, 
eszembe jut, hogy akkoriban még örökéletű voltam, ahogy ti is, 
örökéletű egy világban, aminek eleje és vége van, tudjuk jól, 
és a két nagymama mint két beszélő etruszk kőszobor, 
ha a mosolyuk átvészelt két világháborút, nyilván sérthetetlenek, 
a berendezéshez tartoztak, mint egy állandó kiállítás tárgyai, 
jóllehet mindig előfordul, hogy valami leesik és összetörik, 
és nem lehet összeragasztani, valahogy így képzeltem akkoriban, 
és mikor aztán bejövök majd az erkélyről utoljára, 
ott állsz majd az oldalamnál, persze láthatatlanul, mama, 
és bólintasz, amikor kivonulunk a régi falak közül. 
Hogy mindez pontosan mikor lesz, azt ma nem tudni még, 
de ha nem most ősszel, akkor valószínűleg a jövő nyáron, 
most ősszel pedig felállítom a bábuimat a sakktáblán, 
és beszédet mondok nekik, elmondom, hogy a helyzetünk 
minden, csak nem rózsás, ezen majd mosolyognak, 
elmondom nekik, hogy a hely, ahol állunk, az egy gödör, 
és a feladatuk kapaszkodni fölfelé, le-föl, le-föl, 
és hogyha esetleg nagyon megsajnálnák magukat hirtelen, 
amin én személy szerint nem csodálkoznék, sőt, 
akkor tekintet nélkül az érveikre, melyek számosak, 
megkérem, hogy sürgősen hagyjanak fel ezzel, 
mert ez nem vezet semmi jóra, és különben is, értsék már meg, 
de hát hol vannak az én bábuim? hol, merre vannak? 
miközben korán sötétedik, és az ég, mint egy viszkető, vörös seb, 
miközben barbárok grasszálnak és egy barbárvilágról dalolnak, 
ahol mindenki barbár, aki nem velük grasszál. 
De nem megyek bele a részletekbe, untatna téged, 
persze semmi sem tart örökké, ahogy másfelől meg 
nincs új a nap alatt, igen-igen, ősz van, 
mindenki tudja, mégis muszáj kiáltozni, muszáj 
megindulni, ha csak egy kicsiny lépést is tenni előre, 
nem csak várni, kivárni, amíg el nem érjük a gödör legalját, 
amíg fel nem bukkan végre a megfelelő vevő a lakásra, 
amíg valaki nyájasan asztalhoz nem invitál majd, és a szél 
le nem törli arcomról az árvák könnyét. Ősz van.