

kemény istván:
john anderson éneke
Ez itt a mennyek országa, szívem,
egyetlen üres barlangterem,
sok-sok finom por,
egy-egy finom toll,
nem maradt nyom nélkül semmi sem,
itt volt a trónus,
itt volt a kórus,
a levegő tiszta, a két fáradt
fölösleges szkafander leválhat,
le is válnak és elhevernek.
Ez itt a mennyek országa, ilyen,
nyugalom volt mindig ezen a helyen,
a nyomok egyszerű élet nyomai,
nem volt itt rablás,
barbár itt nem járt,
a falakon semmi, csak állatok,
őzek, bölények, szarvasok,
derék vadászcsaládok élnek itt
nem egyszer évezredekig,
alig hoznak be csontokat.
Vidám életünk lesz itt, szívem,
ezen az otthonos, szép helyen,
ott áll a senki,
itt néz a semmi,
hogy is tűnhetne ez sivárnak?
az otthonunknál százszor vidámabb,
mert komorabb helyen nem voltunk soha,
mint az a kiürült gyerekszoba,
ahova beléptünk öregen
a gyerekek nélkül, ennyien,
ezer éve, de két perce sincs,
ott volt a rajzuk,
nem szólt a hangjuk,
jobb, hogy kijöttünk örökre onnan,
megbolondultunk volna benn.
Itt már ne sírjunk, úgyis hiába,
nem követtünk el nagy hibákat,
végigcsináltuk rendesen,
nem lettünk bölcsek,
nem voltunk szörnyek,
a kezeket fogtuk, amíg kellett,
elengedtük, amikor kellett,
nem mulasztottunk el élni sem,
még akár jutalom is lehetne,
hogy élve juthattunk a mennyekbe,
és talán csak annyit kéne tennünk,
hogy beleüljünk a porba együtt
élve és egészségesen,
és aztán elkezdjünk itt várni,
minthogyha történhetne bármi,
a gyerekek nélkül, ennyien,
de bele ne üljünk, csak azt ne.67
Mert ez a kedves barlang tényleg
megtette értünk, amire képes
a mennyek országa üresen,
egy-egy finom toll
sok-sok finom por
alatt várt ránk türelmesen,
de nézzünk körül, és lássuk be nevetve:
mégse várhatunk a gyerekekre
egy ilyen disznóólban, szívem!
Tudom, akkor inkább menjek fáért,
ne énekeljek, mint aki ráér
komoran és ünnepélyesen,
mert elkezdtél fázni, én meg ennék,
meg én is fázom, és te is ennél,
és tudom, hogy hosszú az énekem,
unod, és nem is nagyon érted,
hogy mit kell ennyit énekelgetni ezen:
ez a mennyek országa, te is látod,
reggel hozzáfogunk a takarításhoz,
irgalmatlan nagy munka lesz, igen,
kifújjuk innen a port, a könnyűt,
a nehéz tollakat párnákba tömjük,
itt lesz a kórus,
itt lesz a trónus,
és egyszer majd Burnst olvasol nekem,
de ha már most énekelni kezdünk,
nem lesz itt semmi sohasem.
És én is tudom, hogy így van rendjén,
de most már mégiscsak végigénekelném:
csinálok egy kis meleget, szívem.
kemény istván:
búcsúlevél
Édes hazám, szerettelek,
úgy tettél te is, mint aki szeret:
a tankönyveid és a költőid is
azt mondták, hű fiad legyek.
Hű is voltam, fel is nőttem,
cinikus ember se lett belőlem,
csak depressziós, nehéz és elárult,
bezárt cukorgyár a ködben.
Őzek fáznak a szántáson
vagy egy kisváros, alig látom.
Ígértél nekem egy titkot, hazám, hogy
mi a fontos a világon.
Hogyha néha belekezdtél,
az se volt baj, hogy nem szerettél,
majd szeretsz mást vagy magadat, nem baj,
de egyszer csak öreg lettél.
Gonosz lettél, vak és régi,
egy elbutult idegen néni,
aki gyűlöletbe burkolózva még
ezer évig akar élni.
Nem kértél, hogy mosdassalak,
annyit se morogtál, hogy hagyjalak,
mint egy szőnyeg, feküdtél a semmin,
elárulni se hagytad magad.
Az én teám közben elforr,
nem vagyok az már, ki voltam egykor,
az életem nagy happy end nélkül is
véget érhet, mint egy verssor.
Azt játszod, hogy nem is hallasz,
túl nagy énfölöttem a hatalmad.
Hozzád öregszem és belehalok, ha
most téged el nem hagylak.
Amíg élek, úton leszek:
használni akarom a szívemet.
A fejemben szólal majd meg, ha csengetsz,
édes hazám, szerettelek.
térey jános:
magyar közöny
Kemény István Búcsúlevelére
Fölpaprikázva, s megvezetve, népem,
Nyakadban ízlésed szerinti úrral,
Ha olvasol, hát félreolvasol,
És fényes nappal vészharangozol;
Tárulkozó elfojtásodat értem.
Ki legnagyobb vagy önmagasztalásban
S öngyűlöletben, önkorlátozásban,
Gőggel tudsz elfordulni, sérteni,
Sértődni, mint egy félretolt zseni!...
Két féltekéd nehéz szívvel bejártam.
Kőbe vésett alkotmány a jutalmad!
Fék: nem bilincs. Otthonos lett a káosz,
A tisztázás helyett a lágy maszat.
Pörös szájak befogva? Nagydarab
Megmondóemberek pálcát ragadnak.
Az életre trombitált múzeumból
Üzennek tekintetes vármegyéid!
És műveletlen főispánjaid
Gondozzák a föld szekérvárait;
S egymást elvéteni késztet az undor.
Legyintve szerteszét és számolatlan,
Él a kedély. Lakájkultúra tombol,
Kilincselők a nábob ajtaján...
Pirul a boldogságos tartomány
Az alázúduló vörösiszapban.
kántor péter:
levél anyámnak
Drága anyám,
öt hónap telt el azóta, hogy utoljára láttalak, eközben
rendszeresen jártam és járok át a lakásba, öntözöm a növényeket,
nem nyúltam semmihez, kivéve a kis díványt a belső szobában, azt
rögtön levitettem az udvarra, és a helyébe egy üres szekrény került,
erről jut eszembe, hogy a ruháidat elvitte Á. meg a lánya,
fekete plasztik zsákokba tettek mindent - nem volt sok, mégis
kifáradtam, ahogy adogattam nekik a szoknyákat, blúzokat, pulóvereket,
azt a pár kabátot, blézert, harisnyát, sálat és sapkát, szó nélkül,
a lánya a konyhában talált egy fokhagymapréselőt, amit rögtön
nagy örömmel eltett, aztán a kocsijába raktuk a fekete zsákokat,
és ők elhajtottak, én meg igyekeztem nem gondolni az egészre.
Egy másik alkalommal pedig feljött T. segíteni,
leszedte az előszobában azt a szekrények fölötti tákolmányt,
azt a rudakra erősített, mennyezetig érő szürke vászonfalat,
én meg kidobáltam a vászon mögötti sok ócskaságot,
voltak azok a réges-régi kofferek is, titokban reméltem,
találok bennük valami érdekeset, de semmit, semmit,
kivéve a RICO kötszerművek mintakészleteit fölös számban,
ezektől mind megszabadultam, és a bejárati ajtóra gyorsan
felszereltettem egy hevederzárat, és kész, ennyi. Ja, és három
ingatlanközvetítőn keresztül árulom a lakást május óta,
de hát a beázott mennyezet meg a repedések meg a fekete padló,
az emberek megijednek, viszont a cserépkályha tetszik mindenkinek,
igazad volt, hogy ragaszkodtál hozzá mindenáron, tényleg szép,
előbb-utóbb majd csak megveszi valaki, persze nem mindegy, mennyiért,
és akkor ki kell ürítenem az egész lakást, felszámolnom mindent,
az olyan lesz, mint egy második temetés, végleges búcsú.
Nem nyúltam a személyes dolgaidhoz, a határidőnaplókhoz, a gépelt
kéziratokhoz, amiket végül is nem volt erőd kidobni,
persze hogy jó lett volna, ha valamilyen rendet csinálsz magad után,
ha legalább megritkítod azokat a paksamétákat a halványuló betűkkel,
de mire észbe kaptál, már túl késő volt, csak összekeverted az oldalakat,
és végül rám hagytad az egészet, hogy én dobjam vagy ne dobjam ki,
hagyd csak, mondtam, bízd rám, ne törődj ezzel, majd elintézem,
de hogy intézem el? ezt nem firtattuk, jön majd egy vevő,
és akkor összepakolom a kéziratokat és a határidőnaplókat, és a többi
nem érdekel, valaki elviszi majd a könyveket, a bútorokat, azt a tálalót is,
amit még a nagymamától kaptatok 1939-ben, fiam, nem érdemes
valami jobbat venni, úgyis jön a háború, mondta, majd aztán vesztek
egy rendeset, de sose vettetek egy rendeset, meg a könyvszekrényt,
meg a négy öreg karosszéket, a késeket, villákat, tányérokat, mindent,
és többé nem megyek fel hozzád, mert a maradék növényeket is,
azokat is elviszik, egyet én, a többi kettőt valaki más, akárki,
és egyszer még kimegyek majd az erkélyre, utoljára,
és kinézek a szemközti házra, és kinézek a Dunára, a János-hegyi kilátóra,
és eszembe jut, hogy itt sakkoztunk apámmal gyerekkoromban,
az erkélyrácsra terített pokróc, a két kempingszék,
eszembe jut, hogy akkoriban még örökéletű voltam, ahogy ti is,
örökéletű egy világban, aminek eleje és vége van, tudjuk jól,
és a két nagymama mint két beszélő etruszk kőszobor,
ha a mosolyuk átvészelt két világháborút, nyilván sérthetetlenek,
a berendezéshez tartoztak, mint egy állandó kiállítás tárgyai,
jóllehet mindig előfordul, hogy valami leesik és összetörik,
és nem lehet összeragasztani, valahogy így képzeltem akkoriban,
és mikor aztán bejövök majd az erkélyről utoljára,
ott állsz majd az oldalamnál, persze láthatatlanul, mama,
és bólintasz, amikor kivonulunk a régi falak közül.
Hogy mindez pontosan mikor lesz, azt ma nem tudni még,
de ha nem most ősszel, akkor valószínűleg a jövő nyáron,
most ősszel pedig felállítom a bábuimat a sakktáblán,
és beszédet mondok nekik, elmondom, hogy a helyzetünk
minden, csak nem rózsás, ezen majd mosolyognak,
elmondom nekik, hogy a hely, ahol állunk, az egy gödör,
és a feladatuk kapaszkodni fölfelé, le-föl, le-föl,
és hogyha esetleg nagyon megsajnálnák magukat hirtelen,
amin én személy szerint nem csodálkoznék, sőt,
akkor tekintet nélkül az érveikre, melyek számosak,
megkérem, hogy sürgősen hagyjanak fel ezzel,
mert ez nem vezet semmi jóra, és különben is, értsék már meg,
de hát hol vannak az én bábuim? hol, merre vannak?
miközben korán sötétedik, és az ég, mint egy viszkető, vörös seb,
miközben barbárok grasszálnak és egy barbárvilágról dalolnak,
ahol mindenki barbár, aki nem velük grasszál.
De nem megyek bele a részletekbe, untatna téged,
persze semmi sem tart örökké, ahogy másfelől meg
nincs új a nap alatt, igen-igen, ősz van,
mindenki tudja, mégis muszáj kiáltozni, muszáj
megindulni, ha csak egy kicsiny lépést is tenni előre,
nem csak várni, kivárni, amíg el nem érjük a gödör legalját,
amíg fel nem bukkan végre a megfelelő vevő a lakásra,
amíg valaki nyájasan asztalhoz nem invitál majd, és a szél
le nem törli arcomról az árvák könnyét. Ősz van.
jób, a szeretet, a szenvedés
röhrig géza:
honvágy
újév napján elmentem a dunához
híg esőt fújt a szél magyarországra
cseppet körbe s oly kuszán kaszáltak
mint éhes méhek boldog nektártánca
a rakpart lépcsején hogy meg ne hűljek
vadul föl s alá vonultam
akár oidipusz egy kiegyenesített
amfiteátrumban
mögöttem a parlament
karamellatorta
túlparton gőzölgő
szennyvízkatakomba
what time is it? tán négy
kigyullad a lánchíd
szöges botjával egy parkőr
a kossuth téren avart öl
uszálykapitány üvöltget románul
hangja a ködben szelíddé juhászul
bőröndömön ülök nincs senkihez se kedvem
tíz esztendő után járok újra pesten
a szabadság-szobor csillog
az itthon íze megkergít
semmire csípve nyújtóz
a éjjeli erzsébet-híd
de mi közöm nekem a belvároshoz?
más tájak emlőin cseperedtem
a fodrász bort mért a csapos nyírt hajat
kedves volt a világ és egyetlen
hány világon vagyok túl azóta!
vad és korcs tiszta és egész
akár tapló kövült rám e mimikri
a már kétségbe sem esés
őseimre hasadtan állok
forgalom már nincs pár jégcsap orgonáz
le-lebénul megakad a duna
mint egy kivégzés előtti fogmosás
ó a haza nagyon rossz anya
belül megtart kívül eldob engem
föl sem ismer pedig rá hasonlítok
tíz év után járok újra pesten
tegnap visszaszöktem a gyerekkori házba
az akvárium elpárolgott a parkettából gombák nőttek
ó a haza nagyon rossz anya
kicsijét várja kit elhagyott és nem ezt a zakkant felnőttet
arcom előtt gyertyával űztem a pókhálót
ölt a szemem úgy kerestelek téged
ó a haza nagyon rossz anya
messiás ki ha megjött is elkésett
mint a pászka törnek a jégtáblák a dunán
az egyiket az örvény elkapta
hebrencs sirályok bámulnak lebegve
a különös kis forgószínpadra
csupasz fácskán reszkető setét folt
levél vagy rigó eldönthetetlen
fázni magányos extázis
tíz év után járok újra pesten
ingujjnyi havak lőtt hermelinjei
vergődnek még a városban itt-ott
értjük egymást magyarország és én
hallgatunk hát őrizzük a titkot
két óra múlva elröpülök drága
látod nem állhat közénk sem idő sem tér sem hideg
legközelebb szabadabban jövök
mint aki a siratófalhoz áll de nem érinti meg

william butler yeats:
a második eljövetel
Forgódva forgószélben sebesen,
nem hallgat a sólyom solymászra sem.
A centrum gyönge: minden szétröpül,
a világ csupa zűr, kivül, belül.
Vérszutykos ár csatangol s mindenütt
megfúl az ártatlanság ünnepe.
A jóknak nincs hite, a gonoszok
intenzitása véres szenvedély.
A kinyilatkoztatás már közel,
már közelít az új Eljövetel,
a Második! S míg elröppen a szó,
hatalmas képpel a Spiritus Mundi
szemem zaklatja: sivataghomokban
oroszlántestű emberfejű lény
les rám, a szeme gyilkos, mint a nap.
Lassún mozdítja combjait, körötte
rívó madarak árnya tántorog.
Sötétség újra. De én már tudom,
hogy húsz évszázad érzéketlen álma
szörnyet fogan s az bölcsőt követel.
Hát nem dúvad, ki időt szimatolva
születni cammog Betlehem felé?
