top of page

kemény istván:

john anderson éneke

 

Ez itt a mennyek országa, szívem,

egyetlen üres barlangterem,

   sok-sok finom por,

   egy-egy finom toll,

nem maradt nyom nélkül semmi sem,

   itt volt a trónus,

   itt volt a kórus,

a levegő tiszta, a két fáradt

fölösleges szkafander leválhat,

le is válnak és elhevernek.

 

Ez itt a mennyek országa, ilyen,

nyugalom volt mindig ezen a helyen,

a nyomok egyszerű élet nyomai,

   nem volt itt rablás,

   barbár itt nem járt,

a falakon semmi, csak állatok,

őzek, bölények, szarvasok,

derék vadászcsaládok élnek itt

nem egyszer évezredekig,

alig hoznak be csontokat.

 

Vidám életünk lesz itt, szívem,

ezen az otthonos, szép helyen,

   ott áll a senki,

   itt néz a semmi,

hogy is tűnhetne ez sivárnak?

az otthonunknál százszor vidámabb,

mert komorabb helyen nem voltunk soha,

mint az a kiürült gyerekszoba,

ahova beléptünk öregen

a gyerekek nélkül, ennyien,

ezer éve, de két perce sincs,

   ott volt a rajzuk,

   nem szólt a hangjuk,

jobb, hogy kijöttünk örökre onnan,

megbolondultunk volna benn.

 

Itt már ne sírjunk, úgyis hiába,

nem követtünk el nagy hibákat,

végigcsináltuk rendesen,

   nem lettünk bölcsek,

   nem voltunk szörnyek,

a kezeket fogtuk, amíg kellett,

elengedtük, amikor kellett,

nem mulasztottunk el élni sem,

még akár jutalom is lehetne,

hogy élve juthattunk a mennyekbe,

és talán csak annyit kéne tennünk,

hogy beleüljünk a porba együtt

élve és egészségesen,

és aztán elkezdjünk itt várni,

minthogyha történhetne bármi,

a gyerekek nélkül, ennyien,

de bele ne üljünk, csak azt ne.67

Mert ez a kedves barlang tényleg

megtette értünk, amire képes

a mennyek országa üresen,

   egy-egy finom toll

   sok-sok finom por

alatt várt ránk türelmesen,

de nézzünk körül, és lássuk be nevetve:

mégse várhatunk a gyerekekre

egy ilyen disznóólban, szívem!

 

Tudom, akkor inkább menjek fáért,

ne énekeljek, mint aki ráér

komoran és ünnepélyesen,

mert elkezdtél fázni, én meg ennék,

meg én is fázom, és te is ennél,

és tudom, hogy hosszú az énekem,

unod, és nem is nagyon érted,

hogy mit kell ennyit énekelgetni ezen:

ez a mennyek országa, te is látod,

reggel hozzáfogunk a takarításhoz,

irgalmatlan nagy munka lesz, igen,

kifújjuk innen a port, a könnyűt,

a nehéz tollakat párnákba tömjük,

   itt lesz a kórus,

   itt lesz a trónus,

és egyszer majd Burnst olvasol nekem,

de ha már most énekelni kezdünk,

nem lesz itt semmi sohasem.

 

És én is tudom, hogy így van rendjén,

de most már mégiscsak végigénekelném:

csinálok egy kis meleget, szívem.

 

 

kemény istván:

búcsúlevél

 

Édes hazám, szerettelek,

úgy tettél te is, mint aki szeret:

a tankönyveid és a költőid is

azt mondták, hű fiad legyek.

 

Hű is voltam, fel is nőttem,

cinikus ember se lett belőlem,

csak depressziós, nehéz és elárult,

bezárt cukorgyár a ködben.

 

Őzek fáznak a szántáson

vagy egy kisváros, alig látom.

Ígértél nekem egy titkot, hazám, hogy

mi a fontos a világon.

 

Hogyha néha belekezdtél,

az se volt baj, hogy nem szerettél,

majd szeretsz mást vagy magadat, nem baj,

de egyszer csak öreg lettél.

 

Gonosz lettél, vak és régi,

egy elbutult idegen néni,

aki gyűlöletbe burkolózva még

ezer évig akar élni.

 

Nem kértél, hogy mosdassalak,

annyit se morogtál, hogy hagyjalak,

mint egy szőnyeg, feküdtél a semmin,

elárulni se hagytad magad.

 

Az én teám közben elforr,

nem vagyok az már, ki voltam egykor,

az életem nagy happy end nélkül is

véget érhet, mint egy verssor.

 

Azt játszod, hogy nem is hallasz,

túl nagy énfölöttem a hatalmad.

Hozzád öregszem és belehalok, ha

most téged el nem hagylak.

 

Amíg élek, úton leszek:

használni akarom a szívemet.

A fejemben szólal majd meg, ha csengetsz,

édes hazám, szerettelek.

 

térey jános:

magyar közöny 

 

Kemény István Búcsúlevelére

 

Fölpaprikázva, s megvezetve, népem, 

Nyakadban ízlésed szerinti úrral, 

Ha olvasol, hát félreolvasol, 

És fényes nappal vészharangozol; 

Tárulkozó elfojtásodat értem. 

 

Ki legnagyobb vagy önmagasztalásban 

S öngyűlöletben, önkorlátozásban, 

Gőggel tudsz elfordulni, sérteni, 

Sértődni, mint egy félretolt zseni!... 

Két féltekéd nehéz szívvel bejártam. 

 

Kőbe vésett alkotmány a jutalmad! 

Fék: nem bilincs. Otthonos lett a káosz, 

A tisztázás helyett a lágy maszat. 

Pörös szájak befogva? Nagydarab 

Megmondóemberek pálcát ragadnak. 

 

Az életre trombitált múzeumból 

Üzennek tekintetes vármegyéid! 

És műveletlen főispánjaid 

Gondozzák a föld szekérvárait; 

S egymást elvéteni késztet az undor. 

 

Legyintve szerteszét és számolatlan, 

Él a kedély. Lakájkultúra tombol, 

Kilincselők a nábob ajtaján... 

Pirul a boldogságos tartomány 

Az alázúduló vörösiszapban.

kántor péter:

levél anyámnak

 

Drága anyám, 
öt hónap telt el azóta, hogy utoljára láttalak, eközben 
rendszeresen jártam és járok át a lakásba, öntözöm a növényeket, 
nem nyúltam semmihez, kivéve a kis díványt a belső szobában, azt 
rögtön levitettem az udvarra, és a helyébe egy üres szekrény került, 
erről jut eszembe, hogy a ruháidat elvitte Á. meg a lánya, 
fekete plasztik zsákokba tettek mindent - nem volt sok, mégis 
kifáradtam, ahogy adogattam nekik a szoknyákat, blúzokat, pulóvereket, 
azt a pár kabátot, blézert, harisnyát, sálat és sapkát, szó nélkül, 
a lánya a konyhában talált egy fokhagymapréselőt, amit rögtön 
nagy örömmel eltett, aztán a kocsijába raktuk a fekete zsákokat, 
és ők elhajtottak, én meg igyekeztem nem gondolni az egészre. 
Egy másik alkalommal pedig feljött T. segíteni, 
leszedte az előszobában azt a szekrények fölötti tákolmányt, 
azt a rudakra erősített, mennyezetig érő szürke vászonfalat, 
én meg kidobáltam a vászon mögötti sok ócskaságot, 
voltak azok a réges-régi kofferek is, titokban reméltem, 
találok bennük valami érdekeset, de semmit, semmit, 
kivéve a RICO kötszerművek mintakészleteit fölös számban, 
ezektől mind megszabadultam, és a bejárati ajtóra gyorsan 
felszereltettem egy hevederzárat, és kész, ennyi. Ja, és három 
ingatlanközvetítőn keresztül árulom a lakást május óta, 
de hát a beázott mennyezet meg a repedések meg a fekete padló, 
az emberek megijednek, viszont a cserépkályha tetszik mindenkinek, 
igazad volt, hogy ragaszkodtál hozzá mindenáron, tényleg szép, 
előbb-utóbb majd csak megveszi valaki, persze nem mindegy, mennyiért, 
és akkor ki kell ürítenem az egész lakást, felszámolnom mindent, 
az olyan lesz, mint egy második temetés, végleges búcsú. 
Nem nyúltam a személyes dolgaidhoz, a határidőnaplókhoz, a gépelt 
kéziratokhoz, amiket végül is nem volt erőd kidobni, 
persze hogy jó lett volna, ha valamilyen rendet csinálsz magad után, 
ha legalább megritkítod azokat a paksamétákat a halványuló betűkkel, 
de mire észbe kaptál, már túl késő volt, csak összekeverted az oldalakat, 
és végül rám hagytad az egészet, hogy én dobjam vagy ne dobjam ki, 
hagyd csak, mondtam, bízd rám, ne törődj ezzel, majd elintézem, 
de hogy intézem el? ezt nem firtattuk, jön majd egy vevő, 
és akkor összepakolom a kéziratokat és a határidőnaplókat, és a többi 
nem érdekel, valaki elviszi majd a könyveket, a bútorokat, azt a tálalót is, 
amit még a nagymamától kaptatok 1939-ben, fiam, nem érdemes 
valami jobbat venni, úgyis jön a háború, mondta, majd aztán vesztek 
egy rendeset, de sose vettetek egy rendeset, meg a könyvszekrényt, 
meg a négy öreg karosszéket, a késeket, villákat, tányérokat, mindent, 
és többé nem megyek fel hozzád, mert a maradék növényeket is, 
azokat is elviszik, egyet én, a többi kettőt valaki más, akárki, 
és egyszer még kimegyek majd az erkélyre, utoljára, 
és kinézek a szemközti házra, és kinézek a Dunára, a János-hegyi kilátóra, 
és eszembe jut, hogy itt sakkoztunk apámmal gyerekkoromban, 
az erkélyrácsra terített pokróc, a két kempingszék, 
eszembe jut, hogy akkoriban még örökéletű voltam, ahogy ti is, 
örökéletű egy világban, aminek eleje és vége van, tudjuk jól, 
és a két nagymama mint két beszélő etruszk kőszobor, 
ha a mosolyuk átvészelt két világháborút, nyilván sérthetetlenek, 
a berendezéshez tartoztak, mint egy állandó kiállítás tárgyai, 
jóllehet mindig előfordul, hogy valami leesik és összetörik, 
és nem lehet összeragasztani, valahogy így képzeltem akkoriban, 
és mikor aztán bejövök majd az erkélyről utoljára, 
ott állsz majd az oldalamnál, persze láthatatlanul, mama, 
és bólintasz, amikor kivonulunk a régi falak közül. 
Hogy mindez pontosan mikor lesz, azt ma nem tudni még, 
de ha nem most ősszel, akkor valószínűleg a jövő nyáron, 
most ősszel pedig felállítom a bábuimat a sakktáblán, 
és beszédet mondok nekik, elmondom, hogy a helyzetünk 
minden, csak nem rózsás, ezen majd mosolyognak, 
elmondom nekik, hogy a hely, ahol állunk, az egy gödör, 
és a feladatuk kapaszkodni fölfelé, le-föl, le-föl, 
és hogyha esetleg nagyon megsajnálnák magukat hirtelen, 
amin én személy szerint nem csodálkoznék, sőt, 
akkor tekintet nélkül az érveikre, melyek számosak, 
megkérem, hogy sürgősen hagyjanak fel ezzel, 
mert ez nem vezet semmi jóra, és különben is, értsék már meg, 
de hát hol vannak az én bábuim? hol, merre vannak? 
miközben korán sötétedik, és az ég, mint egy viszkető, vörös seb, 
miközben barbárok grasszálnak és egy barbárvilágról dalolnak, 
ahol mindenki barbár, aki nem velük grasszál. 
De nem megyek bele a részletekbe, untatna téged, 
persze semmi sem tart örökké, ahogy másfelől meg 
nincs új a nap alatt, igen-igen, ősz van, 
mindenki tudja, mégis muszáj kiáltozni, muszáj 
megindulni, ha csak egy kicsiny lépést is tenni előre, 
nem csak várni, kivárni, amíg el nem érjük a gödör legalját, 
amíg fel nem bukkan végre a megfelelő vevő a lakásra, 
amíg valaki nyájasan asztalhoz nem invitál majd, és a szél 
le nem törli arcomról az árvák könnyét. Ősz van.

jób, a szeretet, a szenvedés

röhrig géza:

honvágy

 

újév napján elmentem a dunához

híg esőt fújt a szél magyarországra

cseppet körbe s oly kuszán kaszáltak

mint éhes méhek boldog nektártánca

 

a rakpart lépcsején hogy meg ne hűljek

vadul föl s alá vonultam

akár oidipusz egy kiegyenesített

amfiteátrumban

 

mögöttem a parlament

karamellatorta

túlparton gőzölgő

szennyvízkatakomba

 

what time is it? tán négy

kigyullad a lánchíd

szöges botjával egy parkőr

a kossuth téren avart öl

 

uszálykapitány üvöltget románul

hangja a ködben szelíddé juhászul

bőröndömön ülök nincs senkihez se kedvem

tíz esztendő után járok újra pesten

 

a szabadság-szobor csillog

az itthon íze megkergít

semmire csípve nyújtóz

a éjjeli erzsébet-híd

 

de mi közöm nekem a belvároshoz?

más tájak emlőin cseperedtem

a fodrász bort mért a csapos nyírt hajat

kedves volt a világ és egyetlen

 

hány világon vagyok túl azóta!

vad és korcs tiszta és egész

akár tapló kövült rám e mimikri

a már kétségbe sem esés

 

őseimre hasadtan állok

forgalom már nincs pár jégcsap orgonáz

le-lebénul megakad a duna

mint egy kivégzés előtti fogmosás

 

ó a haza nagyon rossz anya

belül megtart kívül eldob engem

föl sem ismer pedig rá hasonlítok

tíz év után járok újra pesten

 

tegnap visszaszöktem a gyerekkori házba

az akvárium elpárolgott a parkettából gombák nőttek

ó a haza nagyon rossz anya

kicsijét várja kit elhagyott és nem ezt a zakkant felnőttet

 

arcom előtt gyertyával űztem a pókhálót

ölt a szemem úgy kerestelek téged

ó a haza nagyon rossz anya

messiás ki ha megjött is elkésett

 

mint a pászka törnek a jégtáblák a dunán

az egyiket az örvény elkapta

hebrencs sirályok bámulnak lebegve

a különös kis forgószínpadra

 

csupasz fácskán reszkető setét folt

levél vagy rigó eldönthetetlen

fázni magányos extázis

tíz év után járok újra pesten

 

ingujjnyi havak lőtt hermelinjei

vergődnek még a városban itt-ott

értjük egymást magyarország és én

hallgatunk hát őrizzük a titkot

 

két óra múlva elröpülök drága

látod nem állhat közénk sem idő sem tér sem hideg

legközelebb szabadabban jövök

mint aki a siratófalhoz áll de nem érinti meg

william butler yeats:

a második eljövetel

 

Forgódva forgószélben sebesen,

nem hallgat a sólyom solymászra sem.

A centrum gyönge: minden szétröpül,

a világ csupa zűr, kivül, belül.

 

Vérszutykos ár csatangol s mindenütt

megfúl az ártatlanság ünnepe.

A jóknak nincs hite, a gonoszok

intenzitása véres szenvedély.

 

A kinyilatkoztatás már közel,

már közelít az új Eljövetel,

a Második! S míg elröppen a szó,

hatalmas képpel a Spiritus Mundi

szemem zaklatja: sivataghomokban

oroszlántestű emberfejű lény

les rám, a szeme gyilkos, mint a nap.

Lassún mozdítja combjait, körötte

rívó madarak árnya tántorog.

 

Sötétség újra. De én már tudom,

hogy húsz évszázad érzéketlen álma

szörnyet fogan s az bölcsőt követel.

Hát nem dúvad, ki időt szimatolva

születni cammog Betlehem felé?

bottom of page