Soha nem marta meg kutya. Pedig a városban kószáló dögök még a nagytestű, vasakban zörgő dragonyosoknak is nekiugrottak. Őt az éhesen kószáló állatok messze kerülték. Apró gyermek volt, csak gügyögött, de már többen kaptak rohamot a közelében, habot köpve, fehérbe fordult szemmel rángatóztak. Egyszer egy vak addig táncolt körülötte, míg félholtan esett össze. Egy elmeháborodott mellette szenvedett ki, üdvözült mosoly fagyott az ábrázatára. A gyerek guggolt, almákat, ágacskákat és leveleket, diót rakosgatott a halott arc mellé a porba. Az emberek nem merték megszólítani. Hiszékeny, mindenféle ostobaságra kapható földművesek hurcolkodtak át a völgyek lapályain, leginkább persze a szomszédos Puellából, hogy a saját szemükkel lássák a fiú szőkén göndörödő fürtjeit, csillogó, barna bőrét, tekintetének túlvilági fényét, a lényéből áradó valószerűtlenség borzongató varázsát. Vándorok verték le a köpenyegükről a távoli vidékek porát a tér árkádjai alatt, hogy érinthessék ruhájának szegélyét. És aztán nem akartak tágítani. Ölelgetni nem merték, de a közelében maradtak. Imádkoztak, kántáltak, szünet nélkül mormoltak valamit, hazáig követték.

Évek óta tartott a hisztéria, közben a fiú megnyúlt. A gyerek olykor segített Bernardo atyának, a faggyúsok műhelyéből taligázta el a karvastagságú gyertyákat, tűzifát, olajat hordott, elkísérte az atyát az ostyásokhoz vagy a gazdákhoz, akik a szentelnivaló bort árulták. Bernardo azt tartotta, hogy a fehér bor éppúgy lehet Jézus vére, mint a vörös. Ez érdekes és veszélyes fölfogás volt, a fiú nevetett a dolgon. Sokat sepregetett a templomban, és Bernardo atya látta, hogy a fiú áll az oltár előtt, és hosszan bámulja a lehajtott fejű Jézust. Köveket, apró, csillogó tárgyakat, leveleket rakosgatott a feszület köré, és a pap ilyenkor azon tűnődött, hogy ez pogányság vagy valami ördöngösségtől való szertartás része. Vagy csak ártatlan játszadozás lenne? Nem igazán hihette, hogy így van.

A világ, amelyben élnünk rendeltetett, nem azért olyan, mert hagyjuk a saját törvényei szerint működni. A törvényeket tisztelnünk kell, ám némelyiket – úgy, hogy eközben se az égi világ kényes természetét ne sértsük, se pedig a föld sóját ne keserítsük – irányítjuk és befolyásoljuk. A tárgyakat, a dolgokat odébb kell helyezni, ha rossz helyet választanak nekik. Igen, a dolgoknak meg kell találni a helyét. Nem azt a helyet, amely a legszebb, a legmutatósabb vagy a leginkább különös. Az ember dolgai arra a helyre várnak, ahol az élet lényege leginkább tölti meg őket. A lélek nem a test által öltöztetik föl, hanem a fénnyel, amit hozzáengedünk. A Golgota nem véletlenül az a hely, ami.

Ilyesmi dolgokon járt az esze, miközben a miseasztal körül játszadozó fiút nézte. Bernardo sóhajtott. Nem, nincsen ártatlan játék. De bárhogyan is igyekezett az atya, nem tudta elérni, hogy a gyerek csak neki és az ő hitének szolgáljon. Egyszer azt látta, hogy guggol a porban, és üzekedő kutyákat figyel olyan közelről, hogy akár az arcába is marhattak volna. Aztán ő is szótlanul, megbabonázva nézte a szuka seggében tolakvó rózsaszínű kutyahúst. Úgy érezte, megtébolyodik. Peppo akkor jött hozzá, amikor kedve tartotta, aztán hosszú hetekre elmaradt. Nem használt sem a könyörgés, sem a feddés.

Puella hercege, akit különösebben nem izgatott a kölyök körüli fölhajtás, gyakran küldött fegyvereseket a térre és a folyópartra, hogy a katonák szétkergessék a babonás csürhét. Végre Peppo is hazaérhetett, mert előfordult, hogy napokig nem aludhatott otthon. A fiút nem bántották a katonák. A herceg ugyan parancsba adta, hogy óvatosan fenyítsék meg őt is, kapjon néhány kemény, de sérüléssel nem járó ütést, ám nem akadt fegyverhordozó, aki kezet emelt volna rá. A fiú hazafelé baktatott, nyomában Bernando atya szaporázott a csuháját emelgetve, s amikor megpihent néhány pillanatra, csak hányta a keresztet.

Peppo az ezerhatszázötvennyolcas esztendőben látta meg a napvilágot, éppen abban az évben nyelte el a hullámsír a Nagy Armadát. Ahogy nőtt, a tekintetébe fekete árnyalat mosódott, s mintha éppen ez a baljós vonás óvta volna a kísértések megannyi lehetőségétől. Ki tudja, talán ő maga volt a kísértés. Már kevesebben akarták érinteni, mellé állni, maguk mellett tudni, valami apróságra rábírni, ám a kérések jelentősége, melyek újra és újra feléje irányultak, elmélyültek és komorabb jelleget öltöttek. Úgy nőtt, hogy belefájdultak a csontjai, sántított. Aztán elmúlt ez is. A bárány nem hunyta le a szemét, ha az ujja hegyét az íriszére helyezte. Ezen a környéken ritka szerzet volt a szőke hajú ember. Némelyek tudni vélték, hogy mór nagyúr vére csörgedezik az ereiben, kalifák, berber harcosok leszármazottja.

Élt olyan vénség a városban, aki látta a moriscókat, az öreg széltoló folyvást az emlékeivel kérkedett, hogyan hurcolkodtak el a mórok a jajongó háznépükkel, bőgő és rikoltozó állataikkal, a vállukon pihentetett sólymaikkal. Emlékezett a nyikorgó dudaszóra, a fáklyák imbolygó fényére, amely a vonulásukat kísérte. Bernardo nem értette ezt. Vetette a keresztet, és azért imádkozott, hogy Peppo ne halljon többé ilyen történeteket. A mórok továbbra is úgy vonultak az álmaikban, ahogy városuk körül a hegyek fénylő taréjai keringtek. A mórok nem hagyták el a völgyeket, velük maradtak, emlékeik árnyai suhantak a sikátorok mélyén. Ők táncoltak a pagonyokban, máskülönben esős hajnalokon miért hallanák még most is a müezzin szörnyű kiáltozását. Az ég alatt kéken hatalmaskodtak a hegyek, mintha acélból lettek volna. A hegyek csak vonultak, reggel és este és éjszaka együtt fordult velük a csillagos ég. Peppo soha egyetlen szót sem szólt róluk.

Ahol csak kedve támadt, leheveredett, a porba ült, és tárgyakat rakosgatott ide és oda, leveleket, ágakat, cserepet, papírszeleteket, kövecskéket és bőrpántokat, kutyafogat, madárszárnyat.

Asszonyok kérték, verje agyon a halakat. Dobálja a bugyogó vízbe a rákokat, a langusztákat. Egy másik azért könyörgött, Peppo vágja el a kakasa nyakát. Megtette, semmibe sem került neki. A kakas ellenkezett, megcsipkedte, ő egyetlen mozdulattal nyesett a madár torkához. Belezett nyulat, malacot szúrt le, galambfióknak csavarta ki a nyakát, és aztán ölt bárányt is. Azt kérték tőle, álljon néhány sóhajtásnyi időre a házuk elé, nem kell semmit tennie, maradjon az épület árnyékában, a kapu boltíve alatt, üldögéljen a ház előtti lócán, és ő kérdezés nélkül, hogy mire való mindez, megtette. Nem kérdezte, hogy ez vagy az a dolog miért szükséges. Nem kérdezett, és ez félelmetesebb volt, mintha minden után faggatózott volna. Elemózsiával teletömött batyut kapott, süteményt és húst csomagoltak neki rongyokba. Nem köszönt meg semmit. Tárgyakat kellett érintenie, előre lefirkált imákat elmormolnia. Bernardo atya hiába igyekezett meggyőzni, hogy az ilyesmi nem csak haszontalanság, de veszélyes is, mert aki ma a kakasa nyakát nyiszáltatja el vele, holnap többet kér, bűnös kívánsággal környékezi meg. Peppo mosolygott, ritkán méltatta válaszra a papot.

Jacinto, a festő is fölfigyelt rá. Sok művész lebzselt a városukban, a festők mindig északról érkeztek, bő szabású, feketén lebegő köpenyegekben lépdeltek, és a tekintetük arról árulkodott, hogy tudatában vannak a jelentőségüknek. A többségük azonban senki volt, és az is maradt. Jacinto nem tartozott közéjük. A megfakult égen a nyár utolsó felhői úsztak dél felé, a hullámzó földeken szüretre készülődtek. Ének keveredett a munkafelügyelők ordításával.

Aztán elszürkült a világ. Jacinto a szakállával babrált, a völgy arányait méricskélte, ahová olyan nehéz, szürke ködök telepedtek, hogy vándormadarak ezrei tévedtek el, a környező olívaligetekben és gyümölcsösökben gubbasztottak, összepiszkították a kápolna környékét. A festő bólintott. Mint aki a szürke mögött is lát minden színt. Jacinto vakító kelmékben járt, fehér körszakállát gondosan nyírta, s minden mozdulatából a finomság magabiztossága és gőgje áradt. Tudvalevő volt, és persze amikor csak úgy hozta az alkalom, maga is dicsekedett vele, hogy ifjú korában segédkezett Velasquez mellett. Többen tanúsították, hogy amikor Jacinto föltartja a kezét, a mutatóujja hegyére madár száll, tollászkodik kicsit, aztán a festéket a köröm alól kicsippentve száll tova. Korábban firenzei és mantovai hercegi udvarokban dolgozott, és joggal volt büszke a falfestményekre, melyek a Borgognoni palota mennyezetét tették híressé. Volt egy különös szokása. Ha izgalomba jött, tördelni kezdte az ujjait, akár a gyerekek. Előzőleg a cordobai prelátus szolgálatában állt, de festett Toledo érsekének és még a jezsuiták rendjének is. Legújabb megbízása szokatlan processzussal járt. Puella hercege, szokásához híven, nem egyetlen festőt tett próbára, mielőtt döntött volna. Végül azért választotta őt, mert Jacinto viselkedett a legkihívóbban, arcátlanul magas fizetséget kért. A herceg halkan nevetett, bőrkesztyűs jobb kezén megmozdult a letakart fejű, kék tollú vadászsólyom. Jacinto nem mutatott különösebb örömöt, amikor közölték vele az eredményt, könnyed mosoly kíséretében bólintott, majd tördelni kezdte az ujjait. De nem kezdett el kapkodni, szolgájával, egy félszemű, hallgatag alakkal sorra járta a piacokat és a kőfalakba vájt boltocskákat. Aztán a legsötétebb sikárokba is bemerészkedtek, csodamód nem esett bajuk, pedig gyakran még alkonyat után is bolyongtak az összehajló, baljós árnyékokat remegtető falak között. A sikertelenséget megunva egy nap lesétáltak a folyóhoz, ahol most is gyerekek játszottak. A híres homokágyhoz sétáltak, ahol a legenda szerint István vértanú jelent meg egy hajat mosó özvegynek. A folyó homokpadjait ettől fogva a környék asszonyai használták fürdéshez és mosáshoz. A festő és a szolgája itt pillantották meg Peppót. A fiú aranyló haja mintha nekik fénylett volna. A gyermek halakat fogott. Egymás után, lassan és nyugodtan, rezzenéstelen tekintettel emelte ki a vízből a fickándozó testeket. Némelyiket visszadobta, a másikat a szákjába rejtette. A választásnak olyan mély és félelmetes mámora irányította a fiú mozdulatait, hogy a festő megremegett, a szakállát tépkedte, de nem merészkedett közelebb. Az első napokban nem is szólították meg. Csak figyelték távolról, a lombok takarásában bort ittak. Később Jacinto a fiú mellé telepedett, tovább figyelte a szokásait, a mozdulatait, az arcát. Néhány rajzot lefirkantott róla. Peppo rendszerint a homokpadtól északra, a folyó északi folyásánál telepedett meg, kődobásnál is messzebbre a társaitól. Ha a többi suttyó zaklatta, mert a társai ki nem állhatták, szótlanul elhúzódott, és ezt úgy is lehetett érteni, hogy semmibe sem veszi őket. Addigra furcsamód elfelejtették az emberek. Oly hirtelen múlt el az őt körbetáncoló láz, mintha valami ócska ének lett volna. De nem látszott, hogy a fiú örülne ennek a fejleménynek vagy bánkódna miatta. Egyedül Bernardo atya volt boldog, néha hajlongani kezdett a piac közepén, és mindenkire szórta az áldást. A fiú naponta lejárt a folyóhoz, és amikor a partra ért, belevizelt a habok közé. Mindig így tett. Amikor figyelték, akkor is. Peppo nem fordult el, állta a festő tekintetét. Jacinto a tajtékos víz rohanását nézte, a túlpart elhajló, vaskos törzsű fűzfái között lovakat itatott egy vándor. Fentebb kereskedő vesződött a makacskodó szamarával, az állat ordított, a kereskedő káromkodott, aztán olyan csönd lett, hogy attól megrepedt volna egy ablaküveg is. Vakított a nap.

Akarsz pénzt keresni?, kérdezte Jacinto, s egy keszkenőből fehér cipót bontott ki, kettétörte, felét a fiú felé nyújtotta.

Nem, uram, mondta Peppo, magától nem akarok semmit.

Olyan gazdagok lennétek?, mosolygott tele szájjal Jacinto, tetszett neki a fiú, a sötét bőre, a kék szeme, a dacossága. Peppo a kenyérre pillantott, nem nyúlt érte.

Becsap engem, uram, és nem értem, hogy ez mire jó.

Sok pénzt kapsz, bólintott Jacinto. A szolga mögöttük guggolt, a vak szemét dörzsölgette.

Nem hiszek magának, szólt a fiú.

Jacinto fölállt, jól van, mondta, valóban gondoltam arra, hogy becsaplak.

Abból a kenyérből jó csali lenne, nyújtotta a kezét Peppo.

Ha jössz, korán gyere, szólt kurtán a festő, a fiú mellé, a fűbe dobta a kenyeret.

A fiú valóban sok pénzt keresett. Jacinto másnap dagadt erszényt helyezett Peppo anyja elé a faasztalra, a félszemű szolga akkor is a festő sarkában topogott. Az asszony rémülten bámulta a szétguruló garasokat, majd bizonytalanul bólintott. Peppo az asztalnál játszott, ügyet sem vetett rájuk.

Holnap, bólintott Jacinto, holnap, ismételte, és elment.

Korán reggel az asszony vászonzsákba dobált néhány szükséges holmit, ingecskéket, kötött pulóvert, halcsontból kifaragott kést, fésűt, olyasmiket, amelyekről azt gondolta, a gyerek kedves dolgai. A szolga, aki szürkület óta várakozott a ház előtt, a kezét erősen megragadva vezette el Peppót. Míg a fiú oda volt, a szolga rendszeresen vitt édességet az anyának, aki az egyik lekváros kiflin Peppo harapásnyomát vette észre.

Jól van a fiam?, kérdezte néhány nap után, a tálra pillantott, a sárga sajtdarabkák között kettészelt gránátalma piroslott. A szolga vigyorogva mutatta, hát persze, Peppo kitűnően érzi magát, és az asszony rájött, az idióta nemcsak félvak, de süketnéma is.

Ahogy ígérték, a fiú egy hét elteltével érkezett haza, Bernardo atya vezette a házhoz. A pap a küszöbig kísérte Peppót, borús képpel pislogott be az ajtón, alaposan körbevizslatott, még szimatolt is, mint aki idegent keres, aztán keresztet vetve visszahúzta nagy, bozontos fejét. Amikor a fiú belépett a házba, az anyja sokáig nézte. Az asszony szívét félelem szorongatta, aztán annyit kérdezett:

Éhes vagy?

A gyermek nem válaszolt, a konyaasztalhoz ereszkedett, a fa repedéseit simogatta. Zavartnak látszott, idegennek. A vacsorát csak piszkálta, elmajszolt néhány falatot, de az anyját ez megnyugtatta, mert ha a gyerek igazán beteg lenne, falatot sem tudna enni. Peppo továbbra sem szólt. Jóllehet föl-fölnevetett, mosolygott. Köszönés nélkül tért aludni. Álmában folyamatosan sóhajtozott. Ilyesmit azelőtt soha nem tett, többnyire csöndesen szunnyadt a vackán, egészen összegömbölyödve, akár egy macska. Az anyja éjszaka átlopakodott hozzá, a gyerek hanyatt feküdt, karjai széttárva, mint aki repülni akar. Az asszony végigsimított a tüzelő homlokon, a lehunyt szemekből könny szivárgott. Aztán mert a fiú teste alatt ragacsos meleget tapintott ki, gyorsan gyertyát gyújtott. Nem akart hinni a szemének, fölnyögött a döbbenettől. Peppo a saját vérében forgolódott. Fölköltötte, valahogy talpra állította, majd tetőtől talpig lemosdatta a reszkető, lázas testet. Alig bírta tartani, a fiú még mindig öntudatlan volt. Elkérte a szomszéd zöldséges taligáját, abba fektette bele, és eltolta Abu doktorhoz. Hosszas dörömbölés után nyílt a kapu.

Jézus voltál?, kérdezte Abu, aki mór volt, itt maradt velük, és csak ő engedhetett meg magának efféle szentségtörő kérdést.

Nem tudom, szólt Peppo, a lábszárára pillantott, amelyen újra aláfutott egy vércsík. Többet már nem beszélt, szédelgett.

Abu alacsony, hordótestű férfiú és bizonyára jó ember volt, a tenger másik partjáról származott, kígyók csúszkáltak a szobában. Az asztali gyertya fölött is kígyóbőr volt kifeszítve.

Csak egyetlen mérges kígyóm van, de ő a sarokban alszik, bólogatott Abu, magához húzta a fiút, szagolgatta és tapogatta, benyúlt a nadrágjába.

Tudod, fecsegett, mint aki az időt húzza, de közben tűket és különböző vastagságú bőrcérnákat pakolt elő, amikor a mérges kígyóm ébred, elvegyül a többi csúszómászó között. Engem már többször megmart, itt is meg itt is, mutogatta a nyakát és a mellkasát, teli szájjal nevetett, de csak gyöngécske lázam lesz tőle. Olykor csak napok múltán veszem észre, hogy megmart. Járt itt Poyalóból egy szamaras, akinek fekély rohasztotta a válla húsát, őt úgy megmarta az én drága kígyócskám, hogy csaknem elpatkolt!

Abu a vértől maszatos ülepre csapott, a gyermek már hason feküdt. Peppo lehunyta a szemét, összeszorította a száját, Abu saját ügyességében gyönyörködve varrta a sebet. Az anyja simogatta Peppo fejét, remegett a keze. A doktor pontosan annyit kért a gyerek gyógyításáért, mint amennyit Jacinto adott a modellségért, csakhogy ezen a gyalázatos igazságtalanságon, legalábbis az anyjának ez a benyomása támadt, Peppo mintha elmosolyodott volna.

A házba szűrődött a reggeli fény, Peppo kábán ült az ágya szélén. Felhúzta a nadrágja szárát, nézte a bokáján vöröslő foltot, elnevette magát. Még akkor is nevetett, amikor az anyja térdelt előtte, hagyja abba, hagyja abba!

Megmart Abu doktor kígyója!

Megmart az alvó kígyó!

Barnardo atya állt az ajtóban, a kezét tördelte.

Jöjj, kisfiam, jöjj, szólt bizonytalanul, vár a herceg.

A herceg Jacinto festménye előtt járkált, és elragadtatottan bámulta a képet.

Jacinto festményén a gyermek Jézus magyarázott a bölcseknek a jeruzsálemi templom furcsán csillogó kövein. Igazán kiváló munka volt. Valóságos mestermunka! A gyermek Jézus mintha lebegett volna a nagyszakállú, hajlott hátú vénségek között.

Milyen különös, töprengett hangosan a herceg, hogy ennyire komolyan vesznek egy gyermeket!

Nem a gyermeket veszik komolyan, hanem Jézust, szólt Bernardo atya.

Csakhogy ez itt egy gyermek, mutatott Jézusra a herceg.

Nem, uram, bocsáss meg, ez nem gyermek, hanem Jézus. Ez Jézus, makacskodott a pap a festményre hunyorogva. Szeretném, ha ezt megértenéd, uram. Gondolj a királyok első mozdulataira. Őket is az életük első pillanatától fogva királyoknak nevelik. A különbség csak annyi, mosolygott a pap, hogy Jézust nem kellett nevelni.

A herceg eltűnődött, szórakozottan ingatta a fejét,

Téged neveltek-e, kérdezte aztán a gyerektől, aki szédelgett.

Peppo nem válaszolt, kicsit lehunyta a szemét.

Felismered magadat?

Nem, suttogta Peppo.

Pedig ez te vagy.

Nem, nem, suttogta Peppo, és úgy tűnt, mindjárt elájul. Nem jó, suttogta.

Mi nem jó?

Nem így állták körbe őt a bölcsek.

Hanem hogyan?, a herceg fölvonta a szemöldökét.

Nem így.

Bolond vagy te, Peppo, mondta a herceg, és elbocsátotta őket. A herceg nem véletlenül beszélt hosszan Peppóval, talán azért húzta az időt, hogy a fiú összefusson a palotába igyekvő Jacintóval, aki azért érkezett újra az udvarba, mégpedig egyenesen Madridból, hogy aláírásával szentesítse legújabb megbízatásának a szerződését. Jacinto ügye révbe ért. A hercegi park kápolnájának belső terét kellett újrafestenie. A kápolnát az úgynevezett Getsemáné kertben emelték még a herceg születése előtt, és a családi krónika szerint a „Görög” is megfordult a falai között, de mert többször is tűzvész pusztította az épületet és a környéket, a falakat díszítő festmények pusztán alkalmi alkotások voltak, névtelenek művei. A herceg joggal volt elégedetlen.

E rövid idő alatt Jacinto alaposan megváltozott. Egyáltalán nem volt már az a határozott, finom mozdulatokkal élő ember, már-már kétbalkezesnek tűnt, meggörnyedt és kacsázva járt, s mintha a tárgyak is gúnyolták volna, kihullottak a kezéből, eltörtek szorításában a poharak, kipattogtak ujjai közül a gombok, a kapcsok, a rézlemezkék. Nem így az ecsetek, melyeket varázsos ügyességgel forgatott továbbra is. Az üzleti tárgyalás rövid volt, célratörő.

Milyen témát javasolsz, herceg?, kérdezte alázatos mosollyal, s közben az egyik lábáról a másikra állt. Színjáték volt. Mindketten tudták, hogy úgyis a festő dönt, Jacinto fölméri a lehetőségeket, és aztán nem enged beleszólást sem a kompozíció módozataiba, sem a színvilág árnyalataiba, sem pedig abba, kinek az arcvonásai tűnnek föl majd a vásznon.

Nem is tudom, a herceg a festő ujjait nézegette.

Nos, legyen a téma, szólt végül, Jézus megkísértése.

A festő hallgatott.

Csodálkozol, Jacinto?

Nem csodálkozom, herceg, inkább félek, és tördelni kezdte az ujjait.

A herceg nevetett, ha félsz, takarodj! Vagy vegyél erőt magadon, és kezdj munkához!

Az efféle mondatok a szokásos körítéshez tartoztak. Jacinto bólintott, majd kijelentette, néhány hónapra van szüksége, hogy minden tekintetben fölkészüljön, és ment. A herceg hosszan bámult utána.

A festő tavasszal érkezett vissza, még szeszélyes volt az idő. Már másnap bekopogtatott Peppóékhoz. S bár a fiú nem volt otthon, a festő nem zavartatta magát, kijelentette, megvárja a fiút, leült a tűzhely mellett, aztán hol a ropogó parazsakat, hol az asszonyt nézte. Peppo időközben erőre kapott, s újabban egyre tovább maradt el. Éjszaka is horgászott, pedig a halak többsége ilyenkor aludt. Sokszor csak a hajnal kísérte haza, a haja vizes volt, csontig át volt ázva, hosszú szempilláin csillogott a harmat. Jacinto jól megnézte a konyhafalra szögezett harcsafejeket, az egyik dög pofájában ott maradt a horog. A fiú újabban csak a hal fejét hozta haza. Az asszony elfoglalta magát, majd ahogy beesteledett, cipót és gyümölcsös tálat helyezett a festő elé. Aztán hirtelen leülve egyenesen a szemébe pillantott. Jacinto látta, hogy remeg a félelemtől. Ezen elcsodálkozott, tőle tartana?, hiszen nem tett egyetlen kétértelmű mozdulatot sem. Jóllehet azért az asszony nem olyan öreg, hogy ne lehetne meghágni.

Inkább engem, mondta az asszony, és nem fordította el a tekintetét.

Inkább téged?, Jacinto eltűnődött.

Igen, uram, inkább engem, az asszony lehajtotta a fejét, aztán fölállt, és a szoknyáját simogatva megindult az alvóodú felé. Jacinto kicsit gondolkodott, aztán bólintott. Mire végeztek, a fiú a konyhában ült, nem hallották, mikor jött, nyilván végighallgatta őket. Az asztalon két pohár és egy hosszúnyakú, öblös üveg között harcsafej és néhány letépett uszony hevert, Jacinto jól megjegyezte a képet. Az asszony még nem merészelt kijönni, ám a festő nem zavartatta magát. Nyugodtan nézegette a fiút, akinek nagy volt a szembogara, tekintetének kéksége elmélyült, halpikkelyek csillogtak a kézfején. Peppo tűrte a kutakvó pillantásokat. A festő elismerően füttyentett. Olyan nagyok és görcsösek voltak a fiú lábujjai, akár egy földművelőnek, aki soha nem húzhatott rendes lábbelit. Hogy megnyúlt a gyerek! Jacinto közelről vizslatta Peppo lábát, közben az ujjait tördelte, egészen lázba jött, majd az összegnek, amennyit első elgondolásként szánt a munkáért, a kétszeresét kínálta. Az asszony addigra kimerészkedett, de még mindig égett az arca, valamit motyogott.

Peppo bólintott, rendben, a munkát elfogadja, ám Jacinto figyelmeztetően emelte az ujját, már most szól, mert kötelessége figyelmeztetni a gyermeket, hogy nem lesz egyszerű a dolog, nem lesz könnyű munka, Peppo szenvedni fog, lesznek pillanatok, amikor bánni fogja, hogy elfogadta az ajánlatot! Átkozódni fog! Viszont ha túl lesz az egészen, kiszabadulhatnak a nyomorból. Az asszony csöndesen sírdogált, tördelte a kezét.

Másnap Peppo elment Jacinto szállására, a festő kenyérrel és hússal kínálta, majd narancsgerezdeket, datolyát és fügét rakott elé, s megjegyezte, helyesen teszi a fiú, ha alaposan megtömi magát. Peppo bólintott, szórakozottan rakosgatta a gyümölcsöket, de nem evett belőlük. A festőnél tért nyugovóra. Amikor már aludt, Jacinto gyertyát tartott az asztal fölé, és megvizsgálta a gyümölcsök és a poharak csendéletét. Lassan jött rá a látvány titkára, újra és újra körbe kellett járnia az asztalt. Bármelyik oldalról vizsgálta a kompozíciót, ugyanazt a képet látta, ugyanazt az elrendezést. És az, aki ezt a tökéletességet létrehozta, összegömbölyödve aludt, mint egy macska. Korán keltek, de a madarak már őrjöngtek. A festő kivezette a város fölött fehérlő sziklákhoz, mögöttük Bernardo atya szaporázott, folyamatosan beszélt a fiúhoz, olyan volt a hangja, mint a fölöslegesen elcsorgó víz, nem is hallgattak rá. Később katonák lökdösték el a méltatlankodó papot, az egyik megütötte. Bernardo atya homloka vérbe borult, térdre esett. Peppo nézett utánuk, rezzenéstelen volt az arca. Továbbhaladtak, Jacinto sípolva lélegzett, káromlásokat és sóhajokat mormolt el a fogai között. A távolban sárgán derengtek a város tornyai, és a folyó, ahol horgászni szokott, kék szalaggá vált. Távolabb még Puella is látszott.

Peppo leült a sziklapadra. Itt akarja?

A festő komoly volt. Igen, mondta.

Jacinto a hegyeket nézte, amelyek vonultak, csak vonultak.

Peppo csaknem odaveszett. Éhezett és szomjazott a szeles és köves síkon, a negyedik napon egy zivatar mentette meg, a víz ostorcsapásokkal érkezett. Látta a város pislákoló fényeit. Embereket is látott, akik fölmerészkedtek hozzá, de azért tisztes távolban maradtak, joggal hihették, hogy pestises, és ide húzódott meghalni. Bernardo atya naponta fölkaptatott hozzá, és csak beszélt, siránkozott, de közel ő sem merészkedhetett, nyilván tiltották neki. Nem hozott ételt, sem italt, azt sem engedték. De hogy beszéljen, azt nem tilthatták. A fiúnak akadtak pillanatai, melyekkel nem tudott elszámolni. Többször elvesztette az eszméletét, és aztán arra ocsúdott, hogy dögevő kutya ül a közelében, érezte lihegése melegét, az állat pofájából áradó rothadó hús szagát. Az állat nem bántotta. Néha fölvonyított. Keselyűk köröztek fölötte. Peppo énekelt és beszélt a felhőkhöz, a távolban derengő városhoz. Nem hallotta a szavait, nem is érdekelte, mit mond. Feleselt a széllel, az éjszakával, a nappal tüzével, sóhajtozott velük. És nem is alkothatott belőlük olyan formákat, amelyeket elhullt madártollból, halfejből vagy vászondarabokból csinált. Soha nem volt igazán csönd, a csillagok halkan izzottak az éjszakában. Már sebek borították be a testét, vérzések, fekélyek és szakadások támadtak a húsában, azok is csillagok voltak. Sóhajtozott a fájdalomtól, de furcsa mód, nyugodt maradt.

Egy nap Jacinto, miután alkonyatig ült előtte, hozzálépett, átkarolta, és hazatámogatta. Semmit sem mondott. Útközben csatlakozott hozzájuk a pap, és olyan hangosan énekelt, hogy az útjukba kerülő fákról testes, komor madarak rebbentek bele az alkonyatba. És végig szórta rájuk a keresztet.

A kápolna festményei miatt még Madridból is érkezett küldöttség. Jacinto nagyszerű munkát végzett, néhány hónap múlva jött is a hír, a királyi család udvari festőnek nevezte ki.

Peppót a pap ápolta, Bernardo beszélt hozzá, néha elvonult imádkozni, aztán abbahagyta és csak verte a fejét az asztalba. Néha meglátogatta Abu, aki már vak volt, de nevette a világtalanságát, azt bizonygatta, nincs semmi baj, hiszen csak a kígyója miatt vak.

Ne fecsegj, Abu, nem él már az a kígyó, dünnyögte Bernardo.

Nem él, de attól még marhat.

Igen, halottakat, vitatkozott az atya.

Peppo erre már fölnevetett. Lassan gyógyult, húzódott egy vörös heg a homlokán, vadhús nőtt a nyakán, a városban azt is beszélték, az ördög jelölte meg. Hamar elült a fecsegés. A fiú kedves volt, sok halat fogott, és bőven adott másoknak is. Alig emlékezett már arra, hogy valaha mi mindent akartak tőle.

Jacinto néhány hónap múlva újra a hercegi udvar vendége volt. Madrid mindig is gondosan ápolta kapcsolatait a déli vidékekkel, és Puella hercege fontos összeköttetésnek számított a tengerpart kékjében lobogó vitorlák és a birodalom fekete dobogású szíve között. Jacinto újra alaposan megváltozott. Mint aki folyamatosan át- és átalakul, amikor egy következő feladatra összpontosít. A festő vékony volt és magas, átderengett a tenyerén a fény. Szép volt. Most már Jacinto is halk szavú volt, szórakozott, kék szemeivel nyugodtan, de nem részvétlenül pillantott a világra, a haja szőkén hullámzott, és neki is oly elnagyoltak és durvák voltak a végtagjai, mintha gyerekkora óta a földeken robotolt volna. Szögletessé váltak a vállai, kemény volt a pofacsontja, erős a térde, szögletes a járása, el nem lehetett képzelni, hogy egy ilyen alkatú figura festő, egyáltalán művész lehet. De már nem volt egyedül. Már tanítványok dolgoztak vele, fürtökben kísérték a városban, folyamatosan mögötte tolakodtak. Jacinto kijelölt egy falterületet, nagyvonalakban fölrajzolta, hogyan képzeli el a képet, és a tanítványai, akiket akár szolgáknak is lehetett nevezni, nem kevés ügyességgel megfestették a képet. Néha Jacinto leteremtette az egyiket vagy a másikat, amikor a fickó nem úgy dolgozott, ahogyan azt ő elvárta. Haragja olykor őrjöngéssé fajult, az egyik festő alól kirúgta a létrát, s bár szegény pára olyan nagyot esett, hogy nem bírt felállni, talán csontja is törhetett, ő rugdosta tovább, léccel ütlegelte. A régi szolgája, a süket, még mindig a nyomában lihegett.

Peppo látta a jelenetet.

Amikor Jacinto visszalépett hozzá, széttárta a kezét, mint aki azt mondja, mennyire sajnálja, hogy így kellett tennie.

Te aztán igazán tudod, hogy a formákra mennyire kell figyelni.

Peppo nem szólt, az élettelenül heverő fickóhoz lépett, kihúzta ujjai közül az ecsetet, majd a véres lécre fektette. Mellé rakott két kitört emberi fogat, egy hajcsomót és a fickó ruhájából kiszakadt ruhadarabot, valamint egy rézpénzt, ami szintén a tanítványé lehetett. Jacinto végignézte, hogyan ügyködik. Peppo sokáig matatott, nem volt igazán elégedett. Akkor lett igazán elégedett, amikor a porban rátalált egy leszakadt ezüst keresztre, amit aztán a letört fog és a hajcsomó közé rakhatott. A tanítvány addigra magához tért, a sarokig húzta magát, ott hányt. De a süket szolga gyorsan kirugdosta a helyiségből, a többiek szótlanul folytatták a munkát.

Eleinte temetőkbe és hullaházakba jártak. Ha a herceg valamelyik kazamatájában kiszenvedett egy rab, Jacintót nyomban értesítették, és ő Peppóval együtt sietett a hullához. Néha annyira szaladtak, hogy a festő fölsebezte a lábát. Peppo nem értette a sietség okát, de soha nem kérdezett rá. Akkor sem, amikor gyerekek vagy állapotos asszonyok tetemét kellett néznie a mozdulatlanul álló, szórakozottan tűnődő Jacinto mellett. De megbámultak döglött kutyákat, elhullott bárányokat is. Egy nagyon vékony, esett állú halott láttán Jacinto megszólalt.

Éppen ilyen volt ő is!

Ilyen volt, mondta, amikor levették a keresztről, és aztán a sírba tették.

A fiú hallgatott, és a hallgatása mélyén mintha elszánt boldogság készülődött volna.

Miért nem kérdezel soha?, hajolt az arcához a festő.

Peppo mosolygott, nézte a halottat, aki rendkívül vékony volt, a bordái szinte kiszakították sárga, foltos bőrét, a haja cafatokban lógott, az álla leesett. Nem tudni, hogy a betegség vagy a halál ette le róla úgy a húst.

Néhány nap múlva egy martalóc tetemét vizsgálták meg, akit menekülés közben döftek le a katonák. A martalóc gyilkos volt, több udvarház és kereskedő látta kárát a kegyetlenségeinek. A hátán lehetett a seb, mert a csupasz mellkasán, a vállain és az arcán nem láttak sérülést. Széles arca volt és hosszú, dús haja. Peppónak a fickó lábaihoz kellett állnia, s úgy kellett néznie a tetemet. Jacinto bólogatott, ilyen lehetett, épp ilyen.

Ilyen volt, amikor a sírba helyezték.

És Peppo csak hallgatott, és mosolygott. Légy mászkált a száján.

Jacinto úgy bámulta, mint aki szerelmes. Elégedetten csóválta a fejét, aztán legyintett nagy, bütykös kezével, jöjjenek közelebb a tanítványai, akik akkor is követték őket. Ők is megnézték a martalóc hulláját, ahogy megvizsgáltak minden tetemet, asszonyok, gyerekek és állatok halálát. És a nyomukban járt Bernardo is, énekelt és imádkozott, az ég felé rázta az ökleit, és ha túl közel somfordált Peppóhoz, a néma szolga elrugdosta. Senki és semmi nem volt már Bernardo. Bolond volt, számkivetett. Füveket evett, hulladékot, fák kérge alól szedegette a hernyókat és a bogarakat. Peppótól el volt tiltva. A herceg végezhetett volna vele, legalábbis eltüntethette volna valamelyik kazamatája mélyén, de mintha kedvét lelte volna a pap mulatságos kóborlásaiban, meghagyta a szabadságát. Talán az töltötte el nosztalgiával, hogy egykor ennek az embernek gyónt, ennek az embernek mesélte el a bűneit, ettől az embertől kapta a föloldozást, és ezek a titkok Bernardo elméjének elborulása révén most már örökre titkok maradnak. Mint egy ház, melynek nyitva minden ablaka, és mégsem láthatsz be rajta. A herceg nevetett, és megkérdezte a festőt, Bernardo tetemére nincs-e szüksége. A festő Peppo arcába pillantott, kissé elvonta a száját, majd azt mondta, nem, a pap hullája nem érdekli.

Egy nap elmentek egy kövér zsidó teteméhez, majd megnézték Abu hulláját is, akit végül csak halálra mart az öregség kígyója. Aztán ácsokhoz vezetett az útjuk, akik tetőgerendákkal, belső faoszlopokkal dolgoztak. Sokáig hallgatták a kopácsolást, a festő szagolgatta a frissen vágott fákat, nézte, hogyan hatol a fa húsába a szög.

Addigra a folyóparton, éppen ott, ahol Peppo halakat fogott, kijelölték és őrizték a területet. A herceg titkára, egy kövér izzadós alak felügyelte a munkálatokat. Földet hordtak a partra, szabályos dombot emeltek, még Peppót is elzavarták, itt egyelőre nem horgászhat. Bernardo imádkozva követte, néha rákiáltott, de nem lehetett érteni, mit mond. Aztán Jacinto megfogta a fiú karját.

Ugye tudod, eljött az idő.

Peppo bólintott.

Félsz?

Nem félek, mondta a fiú.

Szeretlek, mondta Jacinto.

Tudom.

Mindig szerettelek, mondta a festő, és megölelte.

Holnap, mondta aztán.

Igen, holnap, mondta a fiú, és megérezte a kezébe nyomott zacskó súlyát. Sok pénz lehetett, nagyon sok.

Ne sírj, mondta a festő, és lassan elindult Puella felé, a város vastag és sötét vonal volt a kék fényben derengő palota tövében. Jacintót követték a tanítványai, mögöttük ügetett, mint egy kutya, a néma és süket szolga.

Aztán Peppo is hazament, és várt.

A pap a házuk ajtaja előtt motyogott és kaparászott, de Peppo nem engedte az anyjának, hogy ajtót nyisson. Az asszony a pénzt számolgatta, Peppo rászólt, rakja vissza a garasokat a zacskóba. Este lett, táncot járt a hideg. Nyikorogtak az ereszek, a szél feltámadt, aztán elült, Bernardo énekelt odakint. Peppo anyja sápadtan jött-ment, a fiú megkérte, hogy üljön le, ne mozogjon, ne is beszéljen. Mint aki nem akar a szabadba lépni, de hallani akarja, mi történik odakint. Így virrasztottak, és az asszony néha elbóbiskolt. Olyan gyorsan lett reggel, mintha nem is kínozta volna őket az éjszaka. A néma szolga törte rájuk az ajtót, és Peppo karját megragadva a palotáig vonta. Peppo szinte részeg volt a boldogságtól, nem törődött azzal, hogy míg igyekeznek, asszonyokat és gyerekeket sodornak el, kosarak és gyümölcsös padok borulnak utánuk, s az elhulló almák vad ugrándozásba kezdtek a porban.

A palota előtt tömeg tolongott, Peppót föllökdösték a lépcsősoron, a nagyterem bejáratáig tolták, végül betaszították az ajtón. Nem tudott kiáltani a döbbenettől. Valahonnan a lépcsősor felől Bernardo atya sikoltozott. Jacinto fehér kelméje csupa vér volt, a teste tele volt sebekkel, az arca földagadt, az egyik szeméből ömlött a vér.

Nem, kiáltotta Peppo, ez nem lehet! Nem, nem, nem!

A festő mosolygott, amikor a fiút ellökték, őt pedig vonszolni kezdték kifelé. Peppót többen megtaposták a herceg kíséretéből, talán maga a herceg is a kezére lépett, és mindig akkor taszítottak rajta, amikor éppen föltápászkodott volna. Nem tudott közelebb kerülni Jacintóhoz. Csak futott utánuk, és ha közelebb ért a menethez, valaki mindig megütötte, eltaszította. Már kiértek a városból, és a folyó felé fordultak. Már látszott a kereszt, egyre nagyobb lett. A tortúra gyors volt, alig beszéltek. Jacinto, aki némán tűrte a fájdalmakat, és akit sebesen és gyakorlottan szögeltek föl, csakhamar kiszenvedett. Alig falazták be a tetemet a hercegi börtön egyik kazamatájába, a tanítványok már dolgoztak. Ahogyan az a szerződésben állt, a kijelölt kerti kápolna falára festették a megfeszített Jézust.

Amikor Peppo odament hozzájuk, úgy megütötte a szolga, hogy sokáig kábán ült a porban. De jól hallotta, hogy a tanítványok nevetgélnek. Fölszabadultak voltak, derűsek. Aztán az egyikük kilépett a szabadba, és amikor meglátta őt, kötelet dobott feléje. Peppo a kötelet a derekára csavarta, aztán, mert a szolga továbbra is köpködte és lökdöste, odébbállt.

Peppo a sikátorokat járta, mögötte a motyogó Bernardo botladozott. A vasba öltözött katonák szótlanul nézték őket. Szabadon járhattak-kelhettek, a fiú a falnak dőlt, a napnak tartotta az arcát, kisebesedett ajkait nyalogatta. A piacon néha gyümölcsöt és zöldséget kaptak. Peppo végül a folyópartra botladozott. A parton még ott magasodott a kereszt, a töve véres volt, véres ruhacsomók hevertek körülötte. A fiú egy megszakadt sarut is talált, Jacinto lábáról eshetett le, miközben fölszögelték. Kissé fentebb a parton most is mostak az asszonyok. Hangosak voltak, nevetgéltek. Peppo megvárta, míg elmennek, közben szemetet, tollakat, leveleket, halcsontokat szedegetett, aztán a legközelebbi pagonyban kiválasztotta a fát. Öreg, vaskos tölgy volt, egy éppen aláhajló, fiatalabb ággal. Köveket hengergetett az ág alá, aztán ült egy kicsit, megpihent. Majd a pénzes zacskót a földre borította, és miközben az érméket rendezgette, ágakat tűzött közéjük, az egyikre halott bogarat, levelet, a másik mellé fehérre dörzsölgetett halcsontokat rakott.

Bernardo atya Peppo hullájával napokig járta a várost, az ölében hozta és vitte, mint egy beteg gyermeket. Peppo anyja habot köpött, be kellett zárni, aztán ketrecben tartották. A herceg először nem engedte bántani a halott fiút hordozó, kántáló papot. Csak akkor verette agyon, amikor már elviselhetetlenül szaglottak mind a ketten, és félő volt, hogy járványt okozhatnak. A kápolna főfalán elkészült a megfeszített Jézus festménye, a herceg elégedett volt, a tanítványok igazán jó munkát végeztek.

Viszont akárki megerősíthette, hogy a Megváltó Peppóra hasonlított.