Jurij és Scott hat és fél hónapja voltak már az űrben. Egy nemzetközi expedícióban vettek részt a Barátság űrhajón. A küldetés valódi célja annyira titkos volt, hogy egyelőre még nekik sem árulták el. Mindössze annyit tudtak, hogy az amerikai–orosz tárgyalások még folynak. A döntésnek már régen meg kellett volna születnie. De az egyeztetések jócskán elhúzódtak. „Ahogy létrejön a megállapodás, azonnal tudatni fogjuk önökkel a pontos feladatukat” – mondta el Houston naponta a két asztronautának.

Jurij vékony, szőke, moszkvai fiú volt, valódi okostojás-figura, haja középen gondosan elválasztva, mélyen ülő szemek, szűk vállak. Scott texasi milliárdoscsemete, hívő baptista, igazi cowboy-alkat, koromfekete haj, széles pofacsont, izmos felsőtest, buta tekintet. Jól kijöttek egymással, igaz, nem is volt más választásuk. Egymásra utalva lebegtek az űrben kettecskén, az Isten háta mögött.

Jurij és Scott számára odafenn nem az unalom volt a legnehezebb. Nem is a magány, még csak nem is a súlytalanság vagy az ízetlen tubusos ételek. Nem a mindent körbeölelő semmi elviselése, nem a családtagok vagy a szexuális élet kínzó hiánya.Hanem a csönd. A végtelen csönd.

Scott egy ízben azt mondta, olyan ez a csönd, mintha egy néma Istent hallgatnának egyfolytában. Aztán körbenézett a kabinban, azt kereste, ki mondta ezt a mondatot. Maga is meglepődött, mikor rájött, ő mondta. A materialista Jurij bólintott, majd szelíden kijavította társát: „vagyis egy néma Világegyetemet”.

Csütörtök volt, kora délután, már túl voltak a tubusos ebéden, marhahús és répafőzelék. Az űrhajót sűrű, világoskék köd vette körül, mintha beleejtették volna őket egy tinta–tej koktélba. Súlytalanul lebegve sziesztáztak, várták Houston szokásos, napi rádióhívását. Ez a fél óra volt mindig a nap fénypontja. Ha nem valami szigorú, szabálymániás földi irányítót kaptak ki, akkor a szokásos műszaki ellenőrző kérdések után még új hírekhez is jutottak. Persze semmi politika. Bulvárhírek, sporteredmények, sőt egyszer még az új amerikai sikerfilm, a Batman: Kezdődik sztoriját is elmesélték nekik – Jurij és Scott szinte úgy érezték magukat, mintha a moziban ülnének, csak a popcorn hiányzott.

Ezen a csütörtökön nem jelentkezett Houston, valami hiba volt az adásban. Egész délután azt várták, majdcsak rendbe jön a rádiókapcsolat, de nem, a készülék kijelzőjén makacsul és vörösen villogott: out of order. A csönd aznap még súlyosabban nehezedett rájuk. Scott greenwichi idő szerint fél nyolckor fütyörészni kezdett. Valami banális kis dallam volt. Scott hat és fél hónap alatt még egyszer sem fütyörészett. Jurij csodálkozva kérdezte az amerikait, mi ütött belé.

Rémesen hiányzik a zene – mondta Scott szomorkásan.

Jurij félálomban azt válaszolta, neki is.

Hogy meghallgatnám most a Borsőrmester lemezt a Beatlestől – mondta áhítozva Scott.

Jurij lustán megvonta vállát, majd azt kérdezte, miért éppen azt.

Ne viccelj – mondta nevetve Scott –, hát a Borsőrmester a világ legjobb albuma.

Miből gondolod ezt? – kérdezte Jurij.

Sok indokot felhozhatnék, de legyen elég most annyi, hogy a Rolling Stone magazin ötszázas listáján is ez a korong szerepel az első helyen. Minden idők 500 legjobb lemeze, és a Borsőrmester az első. Ez azért jelent valamit, nem gondolod?

Ugyan már, az a lista egyáltalán nem mérvadó – legyintett Jurij –, hiszen az első tíz helyen négy Beatles-lemez szerepel.Szinte biztos, hogy Paul McCartney megvesztegette a szerkesztőséget. Vagy Yoko Ono. Vagy mit tudom én! A lényeg, hogy az a lista egy kalap penészes káposztát se ér. Nevetséges, hogy Jimi Hendrix Are You Experienced? című lemeze csak a 15. helyet tudta megszerezni. Második a Beach Boys, a Rolling Stones meg csak hetedik? Röhej, barátom, kész röhej!

Scott kicsit ideges lett Jurij pökhendi hangnemétől. Ám olyan remekül kijöttek eddig (hónapok óta még egy hangos szó sem volt köztük), hogy az amerikai nem akarta felrúgni a barátságot. Hiszen ki tudja, meddig kell még együtt időzniük itt, összezárva egy kicsiny űrhajóban? Csak jobb egy baráttal a végtelen űrben, mint egy ellenséggel.

Na, azt azért elismered, hogy a címadó szám, a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band óriási dobás, halhatatlan remekmű?– kérdezte Scott izgatottan, majd halkan énekelni kezdte: „It was twenty years ago today / Sgt. Pepper taught the band to play / They’ve been going in and out of style / But they’re guaranteed to raise a smile.”

Scottnak erősen hamis volt a hangja, kicsit el is szégyellte magát a produkció után. Jurij szigorúan nézett az amerikaira. Nézd, Scott, legyünk őszinték! Részleteiben ugyan olykor-olykor megcsillan ez a lemez, de egészében mégis mindent elront a Beatles állandó gügyögése. Néha már-már azt érzem, tetszik a zenéjük, de akkor jön egy sárgatengeralattjárós vagy éppen egy lávlávmidús nyálas nyüszögés, amitől aztán rögtön a falra mászok.

Scottot láthatóan felizgatta Jurij véleménye, bekapott egy mentolos rágót.

Ehhez képest a megjelenést követő napokban maga Jimi Hendrix kezdte játszani a lemez címadó dalát. Az első ilyen előadáson Lennon és McCartney is jelen volt, és nagyon tetszett nekik Hendrix egyedülálló verziója – jelentette ki sértetten Scott.

Lehet, hogy Hendrix nem gügyögött közben? – kérdezte Jurij szemtelenül.

Jó – mondta Scott –, felejtsük el a nyitó számot. De a Lucy in the Sky with the Diamonds a világ egyik legszebb szerzeménye, ebben nem lehet köztünk vita!

A legszebb szám a lemezen, ez nem vitás, ötös skálán négyes alá – mondta blazírt arccal Jurij. – De hol van ez a nóta a nagy dalokhoz képest? Jimi Hendrix: All Along the Watchtower, David Bowie: Changes, Rolling Stones: Rocks Off, Frank Zappa:Bobby Brown, The Clash: Rock the Casbah, System of a Down: B.Y.O.B. Ezek klasszikusok, barátom! Mind reális befutó lenne az első helyre. És még hosszan folytathatnám a sort. De hogy éppen ezek a nyálas zsúrpubik vigyék el a pálmát?Egyszerűen nevetséges!

Scott szája széle már remegett, a bal szeme tikkelt. Na és az A Day of the Life? – kérdezte szinte kiabálva. – Az album záródala? Epikus, hosszú, kaleidoszkópszerű darab, mely több, egymástól különböző részből áll, a naplóstílust és a képi világot azok az események ihlették, melyek akkoriban Lennont foglalkoztatták. Kenneth Tynan, a The Times kritikusa ezt írta: „meghatározó pillanat a nyugati civilizáció történetében”. Mások, például Richard Poirier és Geoffrey Stokes hosszabban dicsérték az albumot. Stokes egyenesen ezt írta: „a Sgt. Peppert hallgatva az ember nem pusztán a populáris zene történetére, hanem a 20. század történetére gondol”.

Igen, igen – bólogatott Jurij –, első hallásra a záródal monumentális remekműnek tűnik. Megnyílik az űr, a mindenség zenéje, bla-bla-bla... Csak negyedjére-ötödjére jön rá az ember, hogy egy kövérre hízott popzenei közhellyel van dolga. Megint ez az átkozott gügyögés, nyüszögés és giccsparádé! Kedves Scott, emlékeztetnélek Richard Goldsteinre, a New York Times kritikusára, aki ezt írta: „mint egy elkényeztetett kisgyermek, ez az album el van rontva. Érezni rajta a kürtök, szájharmonikák, a harmonika-kvartettek, a válogatott állathangok és a 41 tagú nagyzenekar bűzét. Tele van speciális effektekkel, elkápráztató, de hamis”. Azt hiszem, tökéletesen megfogta az album lényegét Goldstein: „elkápráztató, de hamis”.

Scott nem tudott tovább uralkodni magán, elveszítette az eszét, már ordított. Szóval azt állítod, te szemét ruszki, hogy a Borsőrmester egy szenesre égett steaket sem ér?

Nem, dehogyis – válaszolta nyugodtan Jurij.  – Mindössze azt, hogy ez a korong csupán négy drogos srác elszállt nagyzolása, jelentős blöff, amit a világ rendesen becumizott. A Borsőrmester a világ egyik leginkább túlértékelt zenei terméke. Na jó, az első 50 lemezbe még talán beférne, nem tagadom, de hogy első lenne, ez nevetséges túlzás. Betépve biztos jó heccnek tűnt, de amikor a fiúk lejöttek a cuccról, biztosan ők is érezték, hogy ez a lemez silány munka lett.

Ezt meg hogy érted, te seggfej? – üvöltött torkaszakadtából Scott.

Hát úgy, hogy a Beatles állandó marihuánafogyasztása és növekvő LSD-adagjai meglehetősen nagy hatást gyakoroltak az album stílusára és hangzására. Szándékosan keresték a pszichedelikus hatást tükröző effekteket és témákat. A záródalban például elhangzik az „I’d love to turn you on” sor. A „turning on” elterjedt szó volt a drogosok körében, a „repülést” értették alatta. Ám ha az egész mondatot nézzük, nagyjából így lehetne fordítani: „szeretnélek feldobni, stimulálni, bekapcsolni”. A With a Little Help from My Friends énekese többször kijelenti, hogy barátai segítségével gyakran száll magasan. A „take some tea” (szószerint „teázni”) a Lovely Rita című dalban egyértelműen azt jelenti: „füvezni”. A „digging the weeds” (szó szerint „gyomlálni”) a When I’m Sixty-Four című dalban szintén drogos utalásnak tűnik. A Lucy in the Sky with Diamondscímű dal jelentésére is rengeteg feltevés született. A dal egy szürreális, álombeli tájat fest le, melyet Lennon fiának, Juliannek egy rajza inspirált. Sok vitát kavart az a feltételezés, hogy a refrénekben ismételgetett cím az LSD-re utaló kód lenne, bár ezt Lennon mindig is tagadta. Julian, McCartney, Harrison és Starr alátámasztotta Lennon történetét, Starr egyenesen azt állította, hogy látta a képet. Ám tavaly McCartney egy interjúban elárulta magát: „Lucy in the Sky with Diamonds, ez elég egyértelmű, baszki. Agyhalott víziló, aki ezt nem érti. De nem akartuk elrontani azzal, hogy állandóan ezen agyaljunk.”

Na és a Within You Without You? – kérdezte Scott öklét magasba emelve.

Szánalmas hippivircsaft, indiabóvli, gandhiromantika – mondta Jurij gonoszul vigyorogva.

Scott ügyesen közelebb lebegett az oroszhoz, majd bevitt neki egy gyomrost. Jurij meggörnyedt, hányni kezdett, de az okádék nem ömlött a padlóra, csak szelíden lebegett térdmagasságban. Tisztán látni lehetett a hányásban a marhahús barna és a répafőzelék sárga pöttyeit.

És a With a Little Help from My Friends, te mocsokláda?

Jurij megtörölte a száját, és azt mondta: a With a Little Help from My Friends valóban vagányul startol, de aztán mindent elborít a szirupos gagyiláva: „Do you need anybody? / I need somebody to love. / Could it be anybody? / I want somebody to love.” Rémes. Szerelemtől kábult, pattanásos kamaszlányok tán sokra értékelik, de igazából émelyítően édes és rózsaszín, akár a vattacukor.

Scott már nem dühöngött. Úgy tett, mint akit már nem érdekel a vita, lezárta az ügyet, ráhagyta a dolgot Jurijra. Hátat fordított az orosznak, és komótosan a szerszámos szekrény felé haladt. Mikor odaért, észrevétlenül kicsent az egyik fiókból egy csavarkulcsot, és a háta mögé dugta. Az amerikai, arcán tettetett szelíd mosollyal, lassan lebegett az orosz felé, háta mögött a csavarkulccsal. Jurij mit sem sejtve, vigyorogva folytatta könnyűzenei értekezését: − És ha éppen tudni akarod, a When I’m Sixty-Four az amúgy is elég közepes album egyik tragikus mélypontja. Kispolgári musicalfertő, karamellizált dallamok, olcsó fülbemászás. Ha egymás után háromnál többször meghallgatod, garantált a hetes hasmenés.

Az amerikai már egészen közel volt az oroszhoz, felemelte jobb kezét, villant a csavarkulcs. Jurij feje elé kapta mindkét kezét. És ekkor az egész űrhajót vakító fény töltötte el. Scott jobbja a levegőben megmerevedett. Scott és Jurij megbabonázva nézett ki az űrhajó ablakán. Mondhatnánk, hogy nem hittek a szemüknek, de ez nem igaz. Hittek a szemüknek. Maguk sem értették, miért, de hittek a szemüknek. Még az ateista Jurij is rögtön tudta, hogy az a ráncos, szelíd, fehér szakállas arc, aki benéz az űrhajó ablakán, maga a Jóisten. Nem volt kérdés. Az orosz és az amerikai űrhajós elsápadt. Remegtek, mint a nyárfalevél. Istennek szomorúak voltak a szemei, és valahogy álmos az arca. Mint akit felkeltettek legszebb álmából. Úgy festett, mint aki keresi a szavakat. Percekig kereste a szavakat, néha már-már úgy tetszett, megszólal, de végül arca grimaszba húzódott, aztán dühösen legyintett, és némán továbbállt.

Jó. Rendben, Jurij. Tételezzük fel, hogy van fenn egy öreg Isten. Egy Úr, akarom mondani, az Úr, aki néma. Valami miatt nem tud vagy nem akar beszélni. Mondom, tételezzük fel, mert ez nyilván képtelenség – mondta Mihail, Jurij felettese tíz nappal később a moszkvai kihallgatáson. Jurij már másfél órája magyarázta egykori tanárának, mi történt odafenn. Mihail Zsurjikij tábornok tökéletesen simára vasalt, kék öltönyt viselt, fehér inget és vörös nyakkendőt. Vastag pakombartja szürkés-őszes, gyér haja oldalra fésülve. Elmúlt már hatvanéves, de a rendszeres testmozgásnak és az egészséges táplálkozásnak köszönhetően stramm ötvenesnek tűnt. A zakóján összesen hét darab kitüntetés csüngött. A tábornok az íróasztala mögött ült, feje felett a falon bekeretezett fényképek függtek: Zsurjikij kezet fog Hruscsovval, kezet fog Brezsnyevvel, kezet fog Andropovval, kezet fog Csernyenkóval, kezet fog Gorbacsovval, kezet fog Jelcinnel, kezet fog Putyinnal.

Jurij kényelmes, almazöld fotelben ült az íróasztal előtt. − Nem képtelenség, tábornok, mindketten láttuk, én is és az amerikai is. Ő volt az. Isten. Ki más lehetett volna? – mondta határozottan Jurij.

Lehetett csoportos hallucináció – mondta nem túl sok meggyőződéssel Mihail. – Tudja jól, Jurij, én is megjártam az űrt, nem is egyszer. 1971-ben hatan voltunk fenn a nemzetközi űrállomáson. Egy kínai, egy kubai, egy csehszlovák, egy keletnémet, egy bulgár asztronauta és én. Mindannyian kimerülve, lehasznált idegrendszerrel, magányosan. Egy este mind a hatan ugyanazt láttuk a semmi közepén lebegni: egy csokor vörös rózsát porcelánvázában.

Tábornok, ne haragudjon, de ezt a történetet már legalább háromszor meghallgattam öntől az akadémián. De ez nem csoportos hallucináció volt. Ha ott lett volna, világosan tudná, hogy nem az volt – mondta Jurij fáradtan.

Mitől ilyen biztos ebben?

A csoportos hallucináció irracionális jelenség. Mert mi értelme van egy csokor vörös rózsának például? De ez nem látomás volt. Nem a kimerült idegek őrült lázálma. Amit láttunk, annak értelme volt. Nem is jól mondom... Igaz volt! Így se jó... Ott volt a szemünk előtt az igazság. Talán így a legpontosabb.

Jó, Jurij, tételezzük fel, ad absurdum, hogy ott lakik az égben az Úristen, akit maguk felébresztettek a civódásukkal...

Nem civódás volt, az a barom jenki meg akart ölni egy csavarkulccsal.

Jó, akkor Scott felébresztette Istent a gyilkossági kísérletével. Jól van, Jurij. Tételezzük fel, hogy így történt. Le tudná írni, mit látott Isten arcán, amikor legyintett és otthagyta önöket?

Igen, tábornok. Le tudnám.

Akkor rajta, fiam.

Leginkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy ugyanaz a grimasz ült az arcán, mint Fjodor nagybácsikámnak.

Á, szóval Fjodor nagybácsikájának. És hol lakik ez a Fjodor bácsika?

Hát Sztavropolban.

Na és mit mondott magának a sztavropoli nagybácsikája, mikor az a különös grimasz volt az arcán, Jurij?

Megjött Sztavropolból, meglátogatott, mégpedig abból az alkalomból, hogy negyedjére vált el. A negyedik feleségét Zója néninek hívták, szőke, vidám malacka, csillogó szemű, pletykás, zsíros asszony, elég jelentős erotikus kisugárzással. Mint Ljudmila Szaveljeva a Háború és békéből, csak szőkén és háromszorosára hízva. Mindegy. Sokáig úgy tűnt, Fjodor bácsikám és Zója néni szereti egymást, minden rendben van velük, aztán három év házasság után, egyik percről a másikra hirtelen mégis elváltak. Ekkor látogatott meg moszkvai lakásomon a bácsikám. Alumínium ételhordóban levest hozott meg műanyag flakonban két liter házi vodkát, ő maga kotyvasztotta. Leültünk a konyhában, és akkor egy grimasz kíséretében azt mondta, semmi értelme az egésznek, ezek sosem változnak meg, kutyából sosem lesz szalonna.

Ezt mondta? – kérdezte csodálkozva a tábornok, miközben lejegyezte a mondatot.

Pontosan ezt.

És mondott-e még valamit ezek után a bácsikája?

Igen.

Na mit?

Hogy együk meg a káposztalevest.

És megették?

Meg.

És azután?

Azután többet már nem beszélt. Még megivott némán két liter vodkát, aztán hazautazott a reggeli vonattal. Azóta nem láttam. Pedig él, biztosan él, csak nem jelentkezik.

A tábornok titkárnője két pohár jeges paradicsomlevet hozott be. Jurij döbbenten nézte a titkárnőt, aki egy az egyben úgy nézett ki, mint Catherine Deneuve A nap szépe című filmben. Jurij nem hitt a szemének.

Jól van, fiam – mondta a tábornok –, remek munkát végzett. Ideje pihennie egy kicsit. Utazzon el a tengerhez, és élvezze a nyugalmat. Majd jelentkezni fogunk, ha jön a következő küldetés.

Mindketten felálltak. Koccintottak, felhajtották a paradicsomlevet, kezet fogtak. A hangszigetelt ajtó halk cuppanással csukódott be Jurij mögött, akár egy halszáj.

Pár év múlva a postás hozott egy képeslapot és egy levelet. Jurij leültette jaltai dácsája verandáján a borostás, izzadt levélhordót, és öntött neki egy pohár teát. A postás megbűvölve nézte a gyönyörű, csillogó, régi szamovárt. Eszébe jutottak azok a mondatok, melyeket még az iskolában magoltattak be vele háztartástanórán: „A tea elkészítéséhez a legalkalmasabb egy porcelán teáskanna, amelyet előre megmelegítünk. Azután beletesszük a megfelelő mennyiségű tealevelet (minden két csészére egy teli kávéskanállal), forró vizet öntünk rá a szamovárból, és körülbelül öt percig állni hagyjuk. Az esszenciát a csészékbe töltjük, és forró vízzel felhígítjuk. Az így elkészített tea feltétlenül a felhasznált tea minőségének felel meg.”

A borítékban esküvői meghívó lapult, Fjodor bácsikája ötödik menyegzőjére invitálta unokaöccsét. A képeslap egyik oldalán sziklák, homok, pálmafák és a kék tenger volt látható, meg egy felirat: „Rockpile Beach”. A hátuljára csak ennyit írt Scott: „És mi a véleményed a She’s Leaving Home-ról, te seggfej?”

A postás kortyolgatta a forró teát, és közben szájába lógó, nikotinsárga bajszát rágta.

Örömhíreket kapott? – kérdezte.

Ahogy vesszük – bújt ki a kérdés alól Jurij.

Csak azért kérdezem, mert amikor jó hírt hozok, szoktam kapni a teába egy kis vizecskét is.

 

(ÉS, LVII. évfolyam, 51-52. szám, 2013. december 20.)