c. novelláskötetetéből
„Tavaly ilyenkor, május 10-én a város napilapja teljes terjedelmében közölte Kiefer úr levelét, amelyet a vizsgálati fogságból küldött a szerkesztőségnek. A levél végén a hatvanhét éves matematikatanár reményét fejezi ki, hogy a március elején történteket O. minden lakója állampolgári leckének fogja tekinteni, és okul belőle. Az újság előzetesen megküldött kérdéseire felelve azt is közölte, hogy menekülését nem készítette elő, mert nem adott magának esélyt a túlélésre, továbbá az elrejtőzéshez sem kapott senkitől segítséget.
Az olyasféle állampolgári leckék, amilyet Kiefer úr kívánt adni, O.-ban ismeretlenek voltak. Nem számíthatott megértésre a lázadás egyetlen formája sem, semmilyen cselekedet, amely el akarta fogadtatni a szenvedély, a fájdalom, a magány vagy az elkeseredés mértéktelenségét, egyáltalán magát a mértéktelenséget. És ha e cselekedet oly zajosra sikerül, mint Kiefer úré, ha oly erőszakosan apellál a polgárok lelkiismeretére, mint ő, bárki azt hihette, hogy még csak nyilvános elutasításra sem fog találni, arra sem, hogy a város lakói jelét adják, észrevették, ami történt. És valóban, korábbi eseteit mindenki puszta kellemetlenségnek tekintette, olyasminek, mintha egy gyermeteg lélek kigombolt sliccel rohangált volna az utcán, vagy vizelni támadt volna kedve az árvácskákkal teliültetett főtéri virágágyás kellős közepén. Akibe szorult egy kis jóérzés, aki tudja, mi a jó, mi a rossz, és megvan benne a képesség, hogy mindenkor a lehető legerősebbnek mutassa magát, az élet ilyen mérvű dilettantizmusa láttán elfordítja a tekintetét.
Kiefer úrnak nem voltak barátai. Hogyan is lettek volna? Amióta elbocsátották a technikumból, ahol hosszú évekig tanított, jószerivel ki se mozdult a házból. Az elbocsátásáról akkoriban sokféle hír terjedt. Voltak, akik szerint Kiefer úr intim viszonyba keveredett az egyik tanítványával. A híresztelők azt is tudni vélték, hogy az igazgató arra kérte, távozzék önként az iskolából, ebben az esetben nem értesíti a gyermekvédelmi hatóságot, amit egyébként kötelessége lett volna megtenni. Mások azzal hozták összefüggésbe a matematikatanár hirtelen visszavonulását, hogy a technikumból akkoriban lába kelt néhány számítógépnek. Ami a számítógépek eltűnését illeti, ahhoz Kiefer úrnak aligha volt köze. Kollégái körében többször kifejtette, miért nem hajlandó megtanulni a gépek kezelését, akárhogyan is veszik hasznukat mások a tanítás során. Voltak, akik nem átallották győzködni öt a gépek hasznáról. Az egyik kolléga még az órájára is meghívta, bemutatva, a szemléltetésnek és a tanulás szervezésnek milyen új eszközeit adta a kezébe a számítógép. De minél inkább győzködték, Kiefer úrnak annál határozottabb meggyőződésévé vált, hogy a számítógépek és mindazok a technikai vívmányok, amelyeket a mai kor felkínál, és amelyek használatába kábultan szédül bele az egész társadalom, előbb-utóbb megmérgezik és teljesen tönkreteszik a személyes emberi kapcsolatokat. Márpedig a tanítás egyike a legnemesebb emberi kapcsolatoknak. Olyan, aminek a tanár és a diák részéről is igazi mélysége van, ellentétben mindazokkal a felületes érintkezésekkel, amelyek közt egyébként élünk. A számítógépek és a digitális eszközök, amelyek manapság a születése pillanatától az utolsó lélegzetvételig erőszakosan leválasztanak bennünket önmagunkról, miközben azt ígérik, hogy globális hallással, globális hanggal, globális érzékeléssel és gondolkodással ajándékoznak meg, valójában az elvárt viselkedés automatáivá változtatnak bennünket. Elapasztják abbéli képességünket, hogy érzékeljük a másik ember érzelmeit, és hogy bennünk is valóságos, emberi mivoltunk mélységeiből fakadó érzelmek, vágyak és ellenállások szülessenek meg.
Az utolsó két mondat lényegében idézet Kiefer úr azon leveléből, amelyet egy nappal a kilépése előtt írt az iskola igazgatójának. Tudomásom szerint ez volt az első ilyen magyarázatnak, figyelmeztetésnek, vagy vádiratnak szánt hosszabblevele, amelyet később egyre terjedelmesebb irományok követtek. Kiefer úrnak bőségesen volt ideje ezek gondos megfogalmazására. Miután feladta tanári állását, más munkakörben meg sem próbált elhelyezkedni. A levelek első fogalmazványát mindig kézzel írta. A javításokat a kéktől eltérő színű, többnyire zöld tintával jegyezte a lapra, hogy aztán táskaírógépen, amiből több is volt a birtokában, elkészítse a végső változatot, amelyet bízvást beterjeszthetett a rendőrségnek, az adóhatóságnak vagy a polgármesteri hivatal megfelelő ügyosztályának. Az ügyek felvázolásában, álláspontjának és érveinek kifejtésében a lehető legnagyobb körültekintéssel járt el. Egyetlen logikai hiányt vagy ugrást sem engedélyezett magának. Így mivel ügyeit egyre bonyolultabbnak látta, és egyre több nemtörődömséget, rosszindulatot tételezett fel a folyamodványait sokszor válasz nélkül hagyó hatóságok részéről, levelei az utóbbi években a számára mindennél gyűlöletesebb bőbeszédűséget mellőzve sem sikeredtek rövidebbre száz oldalnál.
A B. és az L. utca találkozásánál, e csendes és nyugodt környéken álló emeletes házban Kiefer úr kettesben élt idős, de ápolást vagy ellátást csak az utolsó hónapokban igénylő édesanyjával. Apja, a ház építője, 1999-ben hunyt el, miután néhány hét leforgása alatt stramm, erős emberből szánalomra méltó ronccsá vált. A húga ugyanabban az évben költözött el otthonról, amit Kiefer úr kezdetben megbocsáthatatlan árulásként élt át, hiszen, amint az elköltözés előtti napon a tudtára adta, éppen akkor lett volna a legnagyobb szükség arra, hogy bebizonyítsák önmaguknak, nem az apa zsarnoksága tartotta össze őket, nem a közös kiszolgáltatottság, hanem egyfajta mély elkötelezettség egymás iránt, vagy még inkább a másik létének maradéktalan és feltétel nélküli vállalása. Ezzel Kiefer úr egyáltalán nem akart olyan terheket rakni a húgára, amelyeket ő nem viselne szívesen, nem akarta olyan szavakkal megkötni a tudatát, amelyek idegenek tőle, és nem akart a kifejezés bűvöletéből fakadó túlzásokba esni, de meg kellett mondania, egyszer és mindenkorra összeomlott benne a bizalom, amit a húga iránt érzett, pedig ő volt az egyetlen ember ezen a világon, akiben igenis bízni tudott, nem kevésbé, mint önmagában.
A húga elköltözésével nem csupán az a képessége hunyt ki teljesen, hogy egy másik ember iránt bármily csekély bizalmat érezzen. Ennél kellemetlenebb veszteség is érte. Elveszítette gúnyolódásainak céltábláját. Mivel józanésszel már senki sem várhatta, hogy az előnytelen külsejű teremtésnek módja lesz megismerni az önálló családi életet, a húga tökéletesen védtelen volt a kifogyhatatlan célozgatásokkal és az alpári tré-fákkal szemben, amelyekre Kiefer úrnak alighanem azért volt szüksége, hogy saját reménytelen állapotát feledtesse. Nem kell mondanunk, hogy e célozgatások és alpári tréfák milyen mély fájdalmat okoztak a címzettnek, és azt sem nehéz elképzelni, hogyan morzsolták, rombolták nap mint nap az önbizalmát, a reményeit.
Amit senki sem tudott elképzelni, egy napon mégis megtörtént. Kiefer úr húga negyvenhét évesen ismerkedett meg egy özvegy franciával, aki a provance-i Cavaillonban egy kis szatócsbolt tulajdonosának mondhatta magát. Üzleti úton tartózkodott a városban, a Szent Katalinhoz címzett patikában futott össze Kiefer úr húgával. Szóba elegyedtek, és a következő három napban még kétszer találkoztak. A második alkalommal, amikor egy kávéházban adtak egymásnak randevút, a Cavaillonból érkező úr váratlanul beszédessé vált. Az ablak mellett ültek. Ha valaki a szemközti házból figyelte volna őket, azt hihette volna, megállapodtak, hogy mindig egyszerre emelik a szájukhoz a kávéscsészét, és egyszerre tűznek a villájukra egy-egy apró falatot a cseresznyelikőrrel finoman ízesített süteményből. A francia úr a másnapi hazautazás előtt meg lehetett elégedve az eredménnyel, amelyre ügyeit intézve a városban jutott, másképp aligha részletezte volna oly hosszasan és büszkén, mi mindenről kell gondoskodnia a szatócsbolt működéséhez. Említést tett a feleségéről is. Mióta elveszítette őt, így fejezte ki magát, „mióta elveszítettem szegény feleségemet”, minden idejét lefoglalta a szatócsbolt, és bizony egy-egy nap így is alig jutott a tennivalók végére. Mivel a sütemény finom volt, egyikük sem látta semmi akadályát, hogy még egy szeletet elfogyasszanak. A döntésüket és azt, hogy ilyen könnyelmű kihágást is megengedhetnek maguknak egymás társaságában, jóllehet alig ismerik egymást, nevetéssel nyugtázták. A beszélgetés, ha lehet, ezután még élénkebben folyt tovább. Már Kiefer úr húga sem tartóztatta meg magát attól, hogy eláruljon néhány részletet az életéről, kerülve azokat, amelyeken biztosan megütközött volna a beszélgetőtársa, vagy talán el is némították volna. A francia úr figyelmesen hallgatta őt, és elégedettnek mutatkozott a hallottakkal. Fél öt felé járt, amikor elköszöntek egymástól. Kiefer úr húga jó utat kívánt az özvegy franciának, aki ezután nem adott hírt magáról. Ezt nem is lehetett zokon venni tőle. Az is lehet, hogy távolról sem érezte magát olyan kellemesen, mint ahogyan a viselkedése alapján feltételezhető volt.
Kiefer úr húga nem adta jelét csalódottságnak. Fél szóval sem említette a francia urat, de a képzeletét bizonyára mégis foglalkoztatta a találkozás. Mindenesetre amikor néhány hónappal később váratlanul üzenet érkezett a francia posta pecsétjével, egyetlen napot sem tétovázott, hogy a hívást elfogadva Provance-ba utazzék, ahonnan már csak azért tért haza, hogy a költözését megszervezze. Ebben érthető módon épp oly kevéssé hátráltatta az apján elhatalmasodó betegség, mint az, hogy az özvegy francia részéről az ő véleménye szerint sem lehetett szó olthatatlan szerelemről.
Menekülésének oka, mert távozását csakis menekülésnek lehetett tekinteni, nem Kiefer úr kifogyhatatlan gúnyolódása volt, hanem az, hogy az őket egymáshoz fűző kötés, amelyben megvolt a helye a birtoklásnak, a gyűlöletnek, a kiszolgáltatottságnak és a vágynak is, az évek során betonkeménnyé szilárdult a ház falai között. Kiefer úrnak a húgán kívül soha senki máshoz nem volt köze. Rajta viszont osztoznia kellett az apjával. Így a húga testében az apai fallosz szeretője is lett, sőt az apai előjogok miatt csakis az apai fallosz jóváhagyásával juthatott élvezethez. Igazi élvezetet persze csak a húga segítségével facsarhatott volna ki az együttlétekből, ő azonban teljesen érzéketlenül tartotta magát oda neki, és minél mélyebb megaláztatást élt át Kiefer úr emiatt, hogy időnként legszívesebben kést döfött volna az amúgy is majdhogynem élettelen testbe, annál biztosabb volt abban, hogy amit tőle megtagadott ez a test, azt az apjának kamatostul megadta. Így aztán nem csoda, hogy az alhasa minden alkalommal görcsberándult a fájdalomtól, ahányszor terméketlen magját kilövellte.
Amikor az apa megbetegedett, Kiefer úr immár bármikor beléphetett a húga szobájába, és a fürdés közben is bármikor odaállhatott mellé a fülkébe, de a szolgálatkész testből végképp elillant számára minden elevenség. Ezt egyszerűen képtelenség volt tudomásul vennie, de követelőzésnek nem volt helye, hiszen a húga mindent megtett, amit csak akart. Valahányszor meghallotta a parketta reccsenését a szobájából, a léptei zaját a lépcsőn, a tányérok és az edények zörgését a konyhából, vagy vizeletének csobogását az emeleti vécéből, borzalmas türelmetlenség fogta el. Sőt, meg se kellett hallania ezeket a zajokat, nélkülük is minden pillanatban érzékelte a húga jelenlétét a házban, és testisége annál inkább felizgatta, felzaklatta a képzeletét, minél kevésbé férhetett hozzá úgy, ahogyan szeretett volna. A gúnyolódás talán a képzelet titkos futamainak tagadására, megzabolázására szolgált. Talán arra, hogy csillapítsa a megalázottság okozta fájdalmakat. Amikor Kiefer úr nem bírván tovább türtőztetni magát, rátört a húgára a szobájában, amelynek ajtaját éjszakára sem volt szabad kulcsra zárnia, vagy elkapta őt a konyhában, esetleg akkor, amikor az emeleti vécéből kilépett, a húga semmilyen módon nem tiltakozott. Úgy pakolta oda neki a testét, ahogy a hentes pakol ki a hűtött pultra mindenféle nyers húsokat. Kiefer úr azt tehetett vele, amit akart. Ettől a fagyos engedelmességtől, szolgálatkész érzéketlenségtől egyszerűen megőrült. A keze eszelős ügyetlenséggel járta be a test halottságát. A puha hús ellenállás nélkül fogadta magába az ujjait. Ott állt a combjára tolt gatyával, és megfeszített csípőjét már nyomta is, mint egy felderítő műszert, már döfte is a farkát a húga farpofái közé. Őszülő haja a homlokába omlott. Húzta magához a testet, le a földre, kapkodva, és a test engedett, a farpofák szétnyíltak, ott volt előtte a cél, csak még mélyebbre kellett hatolnia a testben, de a húga fel se nyögött, meg se nyikkant, eltemetkezett a maga némaságában. Valahonnan nagyon messziről nézte a bátyját, és a szemében nem volt semmi, még hidegség sem.
Úgyszólván szükségszerű lett volna, hogy az apa halála után a legsötétebb gyűlöletek szabaduljanak el kettejük között. Ezt akadályozta meg szerencsés módon a mit sem sejtő francia szatócs felbukkanása, pontosabban a Cavaillonból érkező levél. Kiefer úr húga szerette volna hinni, hogy a szatócs nem érkezett túl későn. Remélte, hogy aki azelőtt mély meggyőződéssel helyeselte lassú meggyilkolásának indokait, és hosszú éveken át minden szót, minden pillantást és elhallgatást, amit csak lehetett − és melyik szót, pillantást, vagy elhallgatást nem lehet? −, vádként és ítéletként önmaga ellen fordított, igenis bejelentheti egy napon az igényét az életre, vagy legalábbis arra, hogy megszökjék gyilkosai elől. Remélte,hogy egyszer és mindenkorra felmondhatja azt a bevallhatatlan szövetséget, amely gyilkosaihoz fűzte. Hiszen nem volt-e szükség az elfogadásnál és a helyeslésnél is többre, szövetségre ahhoz, hogy a mindennapos gyilkolásban beteljesüljenek rajta nyomorúságos szándékaik, hogy ő legyen a szeretetről és más effélékről összevissza hazudozó, valójában a gyilkoláson kívül minden egyébre képtelen, tökéletesen szeretet nélküli világgal szembeni bosszú áldozata.
Kiefer úr mindebből semmit sem értett, hiszen azt sem fogta fel, legföljebb néhány homályos pillanat erejéig, amelyek nyomtalanul múltak el, hogy mit tett ő és az apja ezzel a szegény teremtéssel. Ha bármit megértett volna a húga kimondatlan szavaiból, bizonyára azt felelte volna neki, hogy késő minden ilyesféle elhatározásra. Mert ha valóban folytonos merénylet volt is, amit ebben a házban el kellett szenvednie, bár ő ezt a maga részéről egészen másként látja, akkor sem állhat át hirtelen a másik oldalra, az úgynevezett életére, aki igenis tettestársa volt önmaga meggyilkolásának. És jó okkal vált azzá, mert egész lényével felfogta, hogy annak, aki nem kíván részt venni a világ hazugságaiban, aki nem egyezik bele, hogy hazugságok árán biztosítsa saját létezését, az a világ mai állapotában nem választhat mást, mint a módszeres gyilkolás és öngyilkolás útját. Aki eljutott a tisztánlátásnak erre a fokára, az egyszerűen nem léphet vissza, nem burkolózhat a szeretetnek nevezett nárcisztikus ömlengés ködeibe, és nem fogadhatja el ugyanezen belátásoknak azt a langyos, beletörődő változatát, amely Cavaillonban, a francia szatócs mellett vár rá. Kiefer úr azonban semmi ilyesmit nem mondott. Beérte azzal, hogy minden jogi fantáziáját latba vetve, ügyvédi segítséggel kizárja a húgát az örökségből. Az adósságokkal terhelt ház tulajdonjoga rá és az anyjára szállt.
Az apa halála óta eltelt tíz évben Kiefer úr jószerivel egyáltalán nem mutatkozott a város színpadán. Árnyként élt. A nyomozás során kiderült, hogy be sem volt jelentve a B. és az L. utca sarkán álló házba. A személyleírások, amelyeket a rendőrség a B. utcában és a környéken lakóktól beszerzett, meglehetősen eltérőek voltak, összességükben pedig teljesen használhatatlannak bizonyultak. Ahhoz, hogy képet tudjanak mellékelni a körözéshez,amelyet az újságok minden híradás mellé betettek, Cavaillonból kellett segítséget kér ni. Ám az onnan érkező képről a nyomozás harmadik napján minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy nem a matematikatanárt, hanem az apját ábrázolja. Kiefer úr Franciaországban élő húga ugyanis olyan fotót küldött a városi kapitányságnak, amelyen az apjával volt látható, nem pedig a bátyjával. A rendőrségen azt hitték, hogy a fénykép a testvérpárt ábrázolja, és senki sem csodálkozott azon, hogy a testvérek között jóval nagyobbnak látszott a korkülönbség, mint amire a születési dátumokból következtetni lehetett. Nem ez volt a rendőrség egyetlen baklövése a nyomozás során. A tisztviselő mentségére szóljon, hogy a kép sok évvel korábban készült, tehát ha a matematikatanár hasonlított volna az apjára, megközelítőleg úgy nézhetett volna ki, mint a képen látható idős úr. A húgának pedig, aki a rendőrség megkeresését rendkívül készségesen fogadta, józan számítás szerint semmi oka nem volt, hogy félrevezesse a hatóságokat.
Az első hírek folyó év március 8-án késő este jelentek meg az interneten arról, hogy O.-ban „egy felfegyverzett férfi elsáncolta magát a házában”. Lövéseket adott le, szerencsére nem okozott velük senkinek sérülést. A rendőrségi szóvivő a portál érdeklődésére megerősítette, hogy egy különleges egység vette körül a házat, és közelebbről meg nem határozott műveletekbe kezdett. Biztonsági okokból negyven embert kitelepítettek a környező épületekből. Őket ismerősöknél, illetve a polgári védelem épületeiben szállásolták el. A területet szigorúan lezárták. A szóvivő hozzáfűzte a közléshez, hogy a rendőrség munkáját mentők és tűzoltók is segítik.
A lövöldözést megelőző héten a hatóságok meg hirdették a ház és a benne található ingóságok kényszerárverését. Kiefer úrnak a kényszerárverés során nem lett volna más feladata, mint hogy betessékelje a házba a hatósági embereket, és ha kedve tartja, végignézze, amint a közjegyző által hitelesített eljárás keretében másokra származnak át a még használható szülői tárgyak és végül maga a ház is. Ám alighogy az árverés vezetésére kijelölt férfi rátette a kezét a kertkapu kilincsére, az emeletről három lövés dördült el. Ezt követően vonult ki nagy erőkkel a rendőrség. Az est folyamán további lövések és néhány robbanás zaja is hallatszott.
Az első híradások egy hatvan éves elkövetőről beszéltek. Kiefer urat hét évvel megfiatalították. A sajtó másnap tudni vélte, hogy az elmeállapota régóta zavart, pszichiátriai kezelésre szorul. Ezt nem más, mint a város polgármestere nyilatkozta az egyik tévécsatornának, és hozzátette, hogy a lövöldöző nyugdíjas korábbi leveleiből nyílt fenyegetés olvasható ki, amelyeknek éppen ő az egyik legfőbb célpontja. Ezért bombák után kutatva elővigyázatosságból átvizsgáltatta az irodáját és a polgármesteri hivatal számos egyéb helyiségét. Ugyancsak óvintézkedésből a rendőrség vette át a polgármesteri hivatal őrzését, és a lakosság biztonságérzetének megóvása érdekében az utcai járőrözések számát is jelentősen növelték. Tíz nap múlva a sajtó majd azt is hírül adja, hogy Kiefer úr házában egy listát találtak, rajta a kivégzendő notabilitások, városi képviselők, országosan ismert politikusok, bankigazgatók és gyártulajdonosok neveivel. A rendőrségi szóvivő azonban ezt a hírt nem fogja megerősíteni. Eközben majd újólag kijelenti, hogy az idős nyugdíjasnak nincsenek fegyveres segítői, cselekedetét minden bizonnyal egyedül hajtotta végre, bár a nyomozásnak ebben a szakaszában természetesen az sem zárható ki kategorikusan, hogy egy vagy két külső támogató jelenlétére is számítani kell.
Kiefer úr azon az éjszakán másodszor is tűz alá vette a rendőröket. Ezúttal ha nem is rájuk, de határozottan feléjük lőtt. Olyannyira, hogy egy rendőr meg is sérült az arcán. Nem egészen világos, hogy a sérülést Kiefer úr okozta-e, vagy egy másik rendőr, aki elővigyázatlanul a társa háta mögül tüzelt az emeleti ablakra. A rendőröknek mindenképpen viszonozniuk kellett a lövéseket, de inkább csak jelzésszerűen, mert a közvélemény aligha fogadta volna el, ha megölnek egy szorult helyzetben lévő idős embert, aki maga sem tudja pontosan, mit csinál.
Amikor Kiefer úr húga a történésekről tudomást szerzett, a leghalványabban sem merült föl benne, hogy közvetlen köze volna hozzájuk, hiszen Kiefer úrral tíz évvel azelőtt lényegében minden kapcsolatot megszakított. Olyannyira, hogy azt a terjedelmes levelet, amelynek a másolatát öt éve minden indoklás nélkül eljuttatta hozzá, olvasatlanul süllyesztette el egy fi ókban, mert, amint mondta, nem kívánta kihallani a kézírás mögül a hangját. Az én érdeklődésemet azonban felkeltette a levél. A tudtán kívül kivettem a fi ókból, végigolvastam, amit ő csak most tett meg, és olvasás után úgy ragasztottam vissza a borítékot, hogy senki ember fi a nem foghatott gyanút. A levél a városi hatóságoknak szólt, és Kiefer úr arra kívánt magyarázatot adni benne, miért nem fizette ki az elmúlt öt évben a terhére kirótt közüzemi díjakat, és miért nem áll szándékában ezután sem, bár a maga összegszerűségében elismeri a tartozását.
A bonyodalmas érvelés tágas összefüggésben indokolta a fizetés megtagadását. Kiefer úr öt évvel ezelőtt írt levelének elején kijelentette, hogy bár megfontolásai egy kisember fejében születtek, akihez, meglehet, a befolyásos személyeknél sokkal kevesebb információ jut el a világban zajló folyamatokról, ő azonban egész eddigi életében mást sem tett, csak figyelt, tapasztalt és olvasott, így ismereteinek korlátozottsága ellenére is meggyőződéssel kijelentheti, hogy tudja, igenis tudja, mi zajlik a világban, ki ő és kik a hozzá hasonlók ma, a történelem egy meghatározott pillanatában. A körülményes bevezetést követően Kiefer úr kifejtette, hogy manapság racionális döntésnek kizárólag a piaci optimumra vonatkozó döntéseket szokás tekinteni, legyen szó egy beruházásról, egy iskola működéséről, vagy akár az egyes emberről, mert mára az emberfogalom alapja is gazdasági jellegűvé vált, ami nem más, mint az energiabefektetés és a megtermelt többlet aránya, vagyis a hatékonyság. Igaz ugyan, hogy az egyes döntések ezen az alapon ésszerűnek látszanak, de maguk az alapok teljesen ésszerűtlenek. A profithajsza korlátainak felszámolásával a globális pénzforgalom gyorsuló mértékben falja fel saját létfeltételeit. E tendencia előretörését, folytatta Kiefer úr, éppen a nyelv mutatja tévedhetetlenül, amennyiben a kultúrát, az oktatást, az egészséget, a fákat, a földet, a tengert, a levegőt, a Napot, az egyes embert, a gyerekeket, sőt már a születést és a halált is, igen, az egyes ember halálát is erőforrásnak vagyunk képesek nevezni. Igazán nem csodálkozna azon, ha a tisztelt hatóság egy napon úgy döntene, hogy a temetők világítását ezentúl a testek bomlása során felszabaduló hőből kell fedezni, sőt a maga részéről nemcsak támogatná ezt a döntést, de további hasonló ötletekkel is előállna. Javasolná például, hogy a túlmozgásos gyerekekre, akiknek az oktatása növekvő számuk miatt egyre nagyobb tehertételt jelent az állam számára, kapcsoljanak dinamót, és az így megtermelt energiával üzemeltessék a tantermi projektorokat. Javasolná továbbá azt is, hogy tekintettel a társadalom elöregedésére és az ebből fakadó költségekre, fizettessenek növekvő mértékű öregségi adót mindazokkal, akik túlélik a férfi ak és nők esetében várható átlagéletkor kilencven százalékát. Összekapcsolva az energiaellátás problémáit a társadalom elöregedésének ugyancsak nyomasztó gondjával, az is megfontolandó volna, nem kellene-e újra kimondani, hogy boszorkányok pedig léteznek, aminek a tagadását egyébként is túl elhamarkodottan, mindenféle komolyabb vizsgálat nélkül iktatták törvénybe, így lehetőség nyílna arra, hogy a az elítélteket az erőművekben égessék el, mert az természetesen szóba sem jöhet, hogy a városok főterén újra mindenféle autodafékra kerüljön sor."
darvasi lászló:
a szomorúság regénye
Nem ismerjük a mindenható szándékát, de Isten talán addig gondolkodott, addig elmélkedett, mígnem ember lett belőle. Nem történhetett másként, hiszen könnyű érzésekből dolgozni, meggondolatlanul improvizálni, szerencsejátékos módjára blöffölni, nos, mindez az ember teremtéséhez semmiképpen sem elegendő. Annyit mégis szükséges megkérdezni: vajon jó-e Istennek, amikor ember? Hiszen még az embernek se jó mindig, hogy ember. Mennyi kellemetlenséggel és nyomorúsággal jár ez az állapot! Remegő szempillákkal hányszor és hányszor gondolunk arra, milyen jó lenne éppen csak egy fuvallatnak, mezei fűszálnak, gondtalan kóbor kutyának, tavaszi alkonyatnak, netán egy divatos verses füzet szép mondatának lenni. Ezért aztán Isten, miután annyit gondolkodott, hogy ember lett belőle, elkeseredése mellett bűntudata támadt, hovatovább bosszantotta is a dolog, következésképpen mihamarabb szeretett volna visszatérni az emberből. Istent semmiképpen sem vigasztalta, hogy miközben ember, ő éppúgy lehet fuvallat, fűszál vagy gondtalan kóbor kutya is.
Ráadásul Isten nem is mutat előnyösen emberként.
Egyszer egy fiatal orvosdoktort, bizonyos Ugo Borgognonit megkérdezte az egyik betege, a páduai herceg pénzügyi tanácsosa, vajon sikerült-e Istennek visszatérnie az emberből, vagy még mindig ott bolyong benne elveszetten és reménytelenül. Borgognoni eltűnődött, s amikor sebészkésén szikrázva villant a nap tündöklő fénye, eszébe jutott valami. Finoman megmetszette a tanácsos bőrét, nem messze a köldökzsinór helyétől, ahol néhány napja alattomos csomót tapintott ki.
„Ha sikerült is, ha nem, mondta Borgognoni, a válasz az emberben van. Ott kell keresni.”
darvasi lászló:
ugo borgognoni betegsége
1251. szeptember nyolcadikának napsütéses délelőttjén a bolognai Ugo Borgognoni olyat érzett, mint életében még soha, pedig száz felé közelített éveinek száma. Borgognoni, a hírneves sebész egy arab kolléga, Abulkázim igazán kitűnő Chirurgiáját lapozgatta éppen, amikor megborzongott, látása elhomályosult, kiverte a veríték.
Az jutott eszébe, hogy a halála érkezett el.
De nem, mégsem.
Elővette tehát a naplóját, és feljegyzéseket igyekezett készíteni. Hasztalan. Nem a toll ellenkezett, hanem a mondatokat vezető értelem futott minduntalan a hiábavalóság ingoványába. Borgognoni doktor egyetlen használható bekezdést nem tudott lejegyezni. E nyomorúságos állapot véglegesnek bizonyult, mintha valami idegen, nehéz anyag költözött volna a szívébe. S a hosszú életű tudós, akinek minden perce a figyelem, a mértéktartás, a tudomány tiszteletének jegyében telt, soha nem találkozott ilyen kitartó és különös, a lelkét és a testét egyaránt fogságban tartó állapottal. Belátta, súlyos, eleddig fel nem jegyzett, talán éppen benne megszülető kórnak adott otthont a teste. Mindez csodálattal, és, valljuk meg, némi hiúsággal töltötte el.
Egész ősszel tűnődött, analizált. Kavargott Bologna körül az alpesi hó, mire rádöbbent, a betegség gyógyíthatatlan. Az öreg sebész azt is megértette, földi ideje betelt. Végrendelkezett. Lezárta függő ügyeit, éppolyan gonddal és figyelemmel, miként a sebeket varrta be egykoron. Betegségéről, mivel képtelen volt rá, egyetlen szót sem írt le. Ám mielőtt meghalt volna, maradék erejét latba vető végső erőfeszítéssel még elnevezte Borgognoni-féle szomorúságnak.
sigmond istván:
kihez vagyunk beosztva?
Hallottam, hogy valahol leengedték az ablakredőnyt. Furcsának tűnt, hogy ezen az istenáldotta délutánon, ebben a káprázatos, napsütötte, liget-hangulatú édenben valaki a redőnyével bíbelődik, bizonyára valamilyen titka lehet, s nem is akármilyen, amit a kíváncsi szemek elől takargatni kénytelen. A hangok forrása igen közelinek tetszett, csakhogy a szomszédomról elképzelni sem tudtam, hogy lehetnek tárgyi titkai, lévén hogy igencsak disztingvált úriembernek ismertem, "szerencsés jónapot"-tal köszöntöttük egymást mindegyre, "ma szép időnk lesz" - szóltam utána, "bizony, bizony" - helyeselt, egyszóval ahogy egymásra mosolyogtunk - disztingvált úriemberek között ez lélekemelően kedves szokás -, túlzás volna azt állítani, hogy a lelki összhang bearanyozta a színhely, nevezetesen a közös gang kopott, itt-ott málladozó falait, de hogy ilyenkor a lelkek kart karba öltve röpdösnek a méltóság sugárútjain, erre esküdni lehetett volna. Ahhoz viszont, hogy a kulcslyukon belessek, fél térdre kellett ereszkednem az ajtaja előtt. Ez egyáltalán nem esett nehezemre, a külső szemlélőben viszont disszonáns érzetet kelthetett volna, amennyiben fizikai mivoltom ilyetén való görnyedtségét kapcsolatba lehetett hozni valamiféle hirtelen belémzuhant transzos állapottal, ne adj Isten: a tettetettség mákonyában rejtőző istenféléssel, amelynek a méretei akkorára nőttek az inkvizíció óta, hogy félő: a galaxis peremvidékéről egyre látványosabban lógnak le(ki) a mély hitélet lólábai. A fizikai tények, a valóság maga sokkal tetszetősebb. Minden ajtón kulcslyuk van. Ez, például, evidencia. Csakhogy. Egyes kulcslyukakban kulcs van, másokban nincs. Ebben volt. Így az eredményes bekukkantással járó sikerélményről le kellett mondanom. Viszont. Az emberi találékonyságnak közismerten nincsenek határállomásai, ezt a tételt odáig nemesítette az atomkor, hogy már nem a gondolat viszi előre a lábakat, hanem a lábak vonszolják maguk után a gondolatot, erre az utcán, szomszédom ablakredőnye alatt döbbentem rá. Valami párkányszerűségre kapaszkodtam fel, ahonnan be tudtam lesni az ablakredőny résein. A szobában ketten voltak, a szomszédom és a nő. A szomszédom fojtogatási szándékkal vette kezelésbe partnerét, csakhogy ezirányú tapasztalatai igen sok kívánni valót hagytak maguk után, amennyiben nem a fő nyaki ütőérre koncentrált, a gégefőre eszközölt, kézzel történő ütlegek hatékonyságára sem gondolt, hanem csak egyszerűen megpróbálta letépni a nő derekáról a húst, azt is csak fél kézzel, a másik kezét a nő fülére szorította, bügyörgetési vagy netalán megsüketítési szándékkal, ki tudja. Nem léptem közbe. Erre a meggondolatlanságra a nevelésemben fellelhető esetleges hiátusok késztettek volna, ilyesmivel viszont - Istennek hála! - nem kellett számolnia környezetemnek, és természetesen az a tényező is sokat nyomott a latban, hogy a szomszédom fennkölt lelkiségéből kisugárzó disztingváltság nemcsak jó modort, előkelőséget, avagy választékosságot jelentett, hanem azt a bizonyos mindenkori és emberfeletti küzdelem-igényt is, avagy csökönyös, tántoríthatatlan buzgalmat a világban tapasztalható anomáliák rendbetétele, megszüntetése céljából. A nőt meg kellett fojtani. Szomszédom arcáról világosan le lehetett olvasni az előbb jelzett tántoríthatatlanságot, az a kevéske hörgés, avagy a horkolásszerű, fuldokló, rekedtes hang, amit bizonyára a gyilkos düh hozott felszínre, a kezdeti sikertelenség számlájára írható, na, jó, legyen: emberi gyarlóságként is el lehetett könyvelni. A gyarlóságot én csak hírből ismerem - hála a jó Istennek! -, eszembe sem jutott tehát, hogy belekontárkodjam az események alakulásába, de nem is lett volna szükség reá, mert a jelek szerint a szomszédom rájöhetett, hogy az általa használt eljárás járhatatlan út, noha kizökkentheti a szokványokon nevelkedett alanyt a mindennapok bénultságából, ám a húsletépés, annak célszerűtlensége mellett lehetetlen is, a megsüketítésnek lehet ugyan némi varázsa, de bügyörgetéssel kezdeni enyhén szólva amatőrizmus. Megnyugtató volt látni, hogy a két erős férfikéz végre ráfonódik a nő nyakára, hej, hogy guvadtak a szeme, hej, hogy guvadtak, azazhogy egyre guvadtabbak lettek, a hullafoltok ugyan még nem jelentek meg az arcon, de a bőr színeváltozása már jócskán beindult. Ilyenkor persze az következik, hogy az ember leesik a párkányról. Világos. És törvényszerű is, persze.
Ha már a szomszédok életvitelének tanulmányozására szántam el magam, ez mindössze a passzív szemrevételezést kellett volna hogy jelentse, ám és csakhogy (a logika tárgykörébe tartozó fejtegetéseknek csak akkor van értelme, ha elfelejtjük a premisszákat, és kizárólag a konklúziókból indulunk ki, ahogy a hittan okítja oly meggyőzően a hitet): mindig rossz néven vettem az élettől, amikor néha arra próbált rákényszeríteni, hogy elviseljem a kirívó, sablonmentes, eléggé el nem ítélhető eredetieskedést, amely a "kiforrott egyéniség" álcájában tetszeleg, azt az érzetet keltve, mintha az emberek elementáris jogai (figyelem! Az elfajzott elmék itt többes számot használnak!) közé a lélegzetvételen kívül is tartozna valami, holott az időnként "csorda szellemmel" megbélyegzett biblikus igény az egyformaságra, biztosítja a mindenkori szellemi-lelki higiéniát, azt a saját elképzelésektől mentes, könnytiszta alázatot, amely mindig és mindenben követi - a gondolattól a cselekvésig - az eleve maghatározott miérteket és hogyanokat. Ezért visszatetszőnek éreztem, hogy a szomszéd ház földszinti ablakában egy testes, mozdulatlan alak könyököl (milyen alapon és kinek az engedélyével töri meg a kihalt utca mélyértelmű egyhangúságát?), kifejezéstelen arcán, szemében a cselekvésre buzdító gondolat árnyékát sem lehetett felfedezni, a ritmushiány ókori betegség ugyan, de hogy valaki ennyire ne érezze a korparancsnak minősíthető, kötelezővé nemesedett bosszúállás léleknemesítő igényét, amely az igény-szintet átlépve, az állandó jellegű és folyamatosan gyakorolt cselekvésben ölt testet, hát, kérem, ennek már szinte végzet szaga van, azt az abszurd helyzetet sugallja, hogy az évezredes erőfeszítések ellenére, egyesek levetik a testi-lelki, szürkében pompázó egyenruhát, és gondolataikat színes ruhába próbálják öltöztetni. Minden bizonnyal az öröklődő tulajdonságok anyagi hordozóinak házatáján keletkeztek a bajok, na, majd teszek én róla, hogy a bárgyú semmittevés elfajzott állapotából kirángassam a szunnyadókat, ezt az ablakban könyöklő, tétlen hústömeget is.
- Maga mit csinál itt? - kérdezem.
- Hát, csak könyökölök - mondja. - Nézem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Hoppá. Ez egy őrült. Minden bizonnyal érzéketlen a logikára, az argumentumokat képtelen befogadni, azok feldolgozására, megemésztésére semmi remény, sőt, ennek még álmai is lehetnek, s noha saját dinnyehéja már réges-rég leúszott a Szamoson, még mindig vergődik benne valami különös féreg (nyű, kukac, hernyó - egyremegy), amely a hit-remény-szeretet ötvözeteként fertőzi a beleket, az agytekervényt s azt a silány kis, törpe szellemet. Ennek a tudatalattiját kellene szárnyasítani, előbb felébreszteni persze, aztán addig hajkurászni, amíg végleg elszelel.
- És a felesége él, ugye? - kérdezem.
- Él, persze, mi mást tehetne? - válaszol.
- Még a törött lábú lovakat is agyonlövik - magyarázom.
- Ő nem ló - mondja - és a lába egyenes.
- Csakhogy becstelenségben élni egyenes lábbal sem lehet.
- Miért? Ő becstelen?
- Szűztelen! - heveskedem. - Szűztelen egyenlő becstelen és vice versa.
- De hát én szűztelenítettem - védelmezi. - Hamvas volt, szemérmes és ártatlan, mint egy csecsemő.
- Ennek semmi köze a dolgok lényegéhez - magyarázom -, az érzelmi tényezőket ilyenkor ki kell kapcsolni. Aki szűztelen, az a becsületét is elvesztette, az ilyen nőnek már a mosolya is hónaljszagú, az ilyennek a közeléből is elmenekül a Szentlélek, próféta sem lehetne soha, az apácák öltözékéről még szabásmintát sem vehetne, és a lelke, hát, a lelke, uram, olyan silány, kiszáradt spongya, akár a kafferbivaly másnapos spermája. Ölje meg!
- Hogyan, hogyan öljem meg? - esett kétségbe az emberem. - Tudja, milyen szép lány volt? Éjfekete haja úgy csillogott a holdfényben, mintha szentjánosbogarak imádkoztak volna a fején csordaszám, vérpiros ajakával úgy hápogott felém, hogy a gerincemben himnuszt bizsergett a velő, és a szája, az a vulkán-forró szája, mintha pezsdülő vére ott hullámzott volna nyelve derekán, jaj, uram, ha a bögyeit látta volna, ahogy vigyázzban álltak rajta azok a formás, imádnivaló bimbócskák, ezekkel citerázni lehetett volna, vagy zongorát hangolni, vagy...
- Megálljon, ember! - szólok rá. - Nem így kell emlékezni, az ilyenfajta emlékezés értelmét vesztette az idők folyamán, az ilyesmi korai magömléshez vezethet, de egy idült hormonzavart is összeszedhet, s innen már egyenes út vezet a hasadásos elmezavarhoz, nem, ne csinálja ezt, inkább vonatkoztassa el magát önmagától, nézzen vissza abba az ocsmány múltba, nézze azt a fiatal, szőke férfit...
- Barna voltam, uram, és mint egy bika, úgy fújtatott bennem...
- Akkor azt a barna férfit, azt nézze, maga most itt könyököl az ablakban, és nézi azt a barna bikát, ahogy az éjfekete hajú és vérpiros ajkú szüzet maga alá gyűri...
- Én voltam az! Én voltam!
- Várjon, ember. Maga most itt van, mellettem van, és nézi, hogy úszik el a dinnyehéj, s közben látja?, látnia kell, én is látom őket, azt a barnát, ahogy sorban megsodorja a vigyázzban álló bimbókat, aztán a vulkán-forró nyelvről leszippantja a véres nyáladékot, a szentjánosbogarak belezuhannak a gerincvelő himnuszába, nézze, nézze őket, látja azt a bikát, most tépi le a maga asszonyáról a rongyokat, aztán ledönti a baldachinos ágy puha párnái közé...
- Az istállóban történt, a trágyadomb volt a nyoszolya...
- Persze, látom, a trágyadomb, a kiszikkadt lógané, megszáradt, repedezett tehénfos, hát, igen, azon, és hogy ficánkol az árva, hogy kelleti magát, lotyóvér buzog az ereiben, és hogy tépi le magáról a bugyogót, hogy csimpaszkodik a rúdba, mintha mennyei üstököst szorongatna, s máris kullancsok randevúznak a valagán, jaj, szegény tehén, látja azt a tehenet, egy ideig csak kérődzött, most a fertelem láttán belehányt a vályúba, a ritmusos lihegés hangja otthonra talált a földi s az égi kuplerájban, reped a hártya, szűköl a bestia, látja, uram, az a maga felesége, a hamvas, ártatlan, szemérmes kicsi asszonyka, miközben maga itt szenved s nézi, hogy úszik el a dinnyehéj, addig ő...
- A kurva anyját neki! A kurva anyját! - A hájfejű kiegyenesedik, ököllel veri az ablakrámát. - Szűköl, bizony! Szűköl a ringyója! Te, te, életem átka...! - Megfordul s bömbölve hátraszalad.
Megvártam, amíg a csattogó pofonok hangja kiáramlik a nyitott ablakon, aztán a jól végzett munka léleknemesítő örömét dédelgetve énekelni szeretettem volna, de ehhez a fennköltséggel bearanyozott délutánhoz nem találtam méltó dallamot, s szerénységem tiltotta, hogy saját fúgáimat dúdolgatva sétáljak végig az immár mindenhol lehúzott redőnyök mellett, csak mentem, szótlanul ugyan, de a próféták jogosan öntelt mosolyával az arcomon, közben a sötétség otthonra talált körülöttem, s noha kigyúltak az utcai fények, a bensőmben dünnyögő árnyak a végzet melegágyában áhítoztak további cselekvés után.
Amikor szobám ajtaját kinyitottam, "szép napunk volt" - szólt utánam az esti sétára induló szomszédom, "bizony, bizony" - helyeseltem, és egyáltalán nem csodálkoztam, hogy a két nő, a fojtogatott és az istállószagú, ott ültek egymás mellett a kanapém szélén, megviselt állapotban ugyan, de szemükben a csillogás hitet sugárzott, a gyors elmúlás üdvössége utáni vágyakozást.
- Éjszakára kihez vagyunk beosztva? - kérdezték, duettben, persze, így tanítottam őket, egyénieskedés kizárva.
- Majd a notesz megmondja - válaszoltam, s elővettem feljegyzéseimet, de közben oldalra sandítottam, hogy szemrevételezzem a két kupacba rakott papírpénzt az asztalon. Hát, igen. A rend mint életelv, a disztingváltság tartozéka. Ehhez következetesen ragaszkodtam.
bartis attila:
engelhard, avagy a fotográfia története
Ezerkilencszázhetvenhárom tavaszán egy Szöcske Ágoston nevezetű juhász kereken száz kiló fekete gyapjút nyírt le a sáromberkei plébános híres birkáiról. A nemes szőrt még azokban a napokban kimosták, kifésülték, és öt zsákba gyömöszölve fölvitték a parókia padlására. Moly ellen naftalint, tolvaj ellen döglött ló patájából való szöget tettek mind az öt zsák aljába, így senki nem gondolhatta komolyan, hogy a gyapjúnak bármi baja eshet.
Viss Ignác tisztelendő úr a reggeli mise után felült kerékpárjára, elkarikázott a falu széléig, és tudatta a vályogvető cigányokkal, hogy másnap nyugodtan munkához láthatnak: megvan mind a száz kiló gyapjú. Gyönyörű, fekete, ahogy azt kérték.
- A tavalyelőttibe a moly ült bele; a tavalyit ellopták. Ebből se lesz templomkerítés, plébános úr, higgye el - mondták a cigányok, pedig épp csak szemerkélt.
És este hat körül már vitte is magával a Maros a kilenc rakás téglát, a sátrakat, a szekeret, a rézüstöt a vacsorával, fél hétkor a kultúrház színpadát meg a százötven tonettszéket, a népkönyvtárat, ott úszott már Lenin összes műve, és a Maros még csak most kezdett igazán belejönni, vitte az Electrolux rádiókat, az Opera és Diamant tévéket a vasárnap esti zenés műsorral együtt, vitte a tévék tetejéről az üveghalakat, meg vitte a tyúkólakat is, az agronómus Daciáját, az almafákat, az arató-cséplő gépet, a műutat, a postáskisasszonyt a kikézbesítetlen húsvéti üdvözletekkel, a rendőr asztaláról a feljelentéseket, majd vitte a rendőrt is, és még itt se hagyta abba, pedig ennyivel már igazán beérték volna a sáromberkeiek, de a Maros úgy döntött, hogy a hetes misét is elviszi meg a harminchárom fekete juhot, meg Prohászka Ottokárnak az ifjúsághoz írt intelmeit Vass Ignác atya Ukrajna márkájú kerékpárjával együtt, szóval ezeket már mind vitte, és akkor még azt az öt galambszaros zsákot is akarta, úgyhogy elindult a paplak konyhájából fel a padlásra. A plébános úr pedig ott ült a padláson a csapóajtó mellett, és amikor a víz a hetedik létrafokot is elérte, akkor zokogni kezdett, szépen fogta a zsákokat, és lehajigálta mind a száz kiló gyapjút a konyhába a Marosnak.
Másnap hajnalban Meggyesfalván egy Vájár Aranka nevű vénasszony kilesett a padlásablakon, és úgy döntött, hogy érdemes kockáztatnia az életét. Előbb ledobta a horgas végű dióverő botot, majd szoknyáját a nyakába kapva ő is leosont a létrán az udvarra, ahol már csak térdig ért a víz. Olyan fürgén, ügyesen szüretelt a nagy bottal, mintha gyerekkorától ezzel foglalkozott volna. Elsőnek a meggyfáról cibálta le a postáskisasszony táskáját, mert az tűnt a legizgalmasabbnak, majd begyűjtött a körtefáról két pokrócot, a nyári konyha tetejéről egy cserepes művirágot meg egy Lenin-kötetet, a ribizlibokrokról egy garnitúra fehérneműt, az ecetfáról három teljesen jó szentképet a Stációk sorozatból, és már-már azt hitte, hogy itt ér véget a szerencséje, amikor megpillantott öt nagy zsákot, amint szép sorjában úsznak el a hortenziák előtt.
Amíg a gyapjú száradt, addig Aranka a rakomány további sorsán törte a fejét. Végül úgy döntött, hogy az lesz a legokosabb, ha bemegy szépen Vásárhelyre, kibékül Nagyanyámmal, akinél takarítónősködött, és akivel volt neki nemrég egy afférja valami szőrén-szálán eltűnt ezüst étkészlet miatt, szóval kávéznak egyet - majd ő viszi a kávét, csak hogy lássa Nagyanyám, kivel van dolga -, és akkor ez a gyapjús ügy is megoldódik.
Nem sok maradt az utakból, úgyhogy lánctalpas harckocsikkal hordták a kenyeret, és Aranka ennél nagyszerűbb időt elképzelni sem tudott a Nagyanyámmal való békülésre. Addig kárált a román katonáknak, amíg fel nem ültették az egyik harckocsira és be nem vitték Vásárhelyre.
Amíg megfőtt a kávé, Nagyanyám elhitt Arankának egy tizenhárom szereplős történetet az ezüstökről, bocsánatot kért a rágalmazásért, majd elmondta neki legújabb titkát: a rákos daganatok gyógyszerének receptjét. Egy rész zab, két rész fekete retek, két rész aloé, ismét két rész pirított almamag meg három rész akácméz, de ha valaki nem szereti a zabot, akkor készítheti rozzsal is.
- Figyelje meg, Gheraszimné, ebből pénz lesz. Sok pénz - mondta Aranka, mert még közelebb akart jutni Nagyanyám szívéhez. És amikor fél lábbal már bent volt ebben a szívben, mondhatni: kincsesbányában, akkor említést tett valami fekete bárányról, amelyiknek a gyapja leviszi a magas vérnyomást. Mire megitták a kávét, addigra négy darab Mária Teréziaarany ellenében már mind a száz kiló gyapjú családunk birtokában volt.
- Még ma tüntesd el innen ezt a mocskot - parancsolt Nagyanyám Anyámra, mihelyt rádöbbent, hogy ez az üzlete sem sikerült jobban a múltkorinál, amikor is egy igazgyöngysort sikerült műanyagból készült elefántcsontokra cserélnie. Tehát a mi ágyneműtartónkban molyosodott tovább a gyapjú, mert Aranka kispórolta belőle a naftalint.
Valamiért senki nem akart szövetnek valót vásárolni tőlünk azokban az időkben. Aztán egy év múlva megjelent az utcánkban egy ócskás, még lova se volt, ő maga húzta a szekerét, és kiabálta, hogy „ami nem kell mááásnak, jó lesz az ocskááás-nak", és hozzánk is becsengetett, háromszor, mert Anyám alig merte kinyitni az ajtót.
Féltünk az ócskásoktól, mint a tűztől. Már az első csengetésnél tudtuk, hogy a harmadikra beengedjük őket, s ha minden jól megy, ráadásul be se csapnak, csupán megfizetnek valami megfizethetetlent. Mondjuk, ötszázat adnak a kis tükörért, és akkor igazán egy szavunk se lehet, csakhogy a tükörrel együtt már viszik is mindazt, mi ezerkilencszáznegyvennégy karácsonyából megmaradt; ami azért már nem ötszáz, ugye.
Nos, megint ott állt egy ócskás a szoba közepén, de ezt sem az antik bútorok, sem az ezüsttálak, sem a festmények nem érdekelték, meg se nézte őket rendesen, hanem egyszer csak behunyta a szemét, hogy jobban tudjon figyelni, majd halkan azt mondta:
- Itt valaminek Maros-szaga van.
Megijedtünk. Egyáltalán nem hasonlított egy ószeresre.
- Ugyanilyen szaga volt a feleségem hajának, amikor kivetette szegényt a víz - mondta, és akkor már nem is féltünk annyira, hanem Anyám fölnyitotta a ládát, amibe ott volt begyömöszölve harminchárom megátkozott bárány gyapja, egy templom kerítésének teljes fedezete. Az ócskás pedig előbb csak simogatta a szénfekete gyapjút, aztán belemarkolt, beletemette az arcát és sírt. Úgy zokogott, mint egy gyerek.
- Vigye el. Vigye el mind - mondta Anyám, és előszedte a szekrény aljából az öt zsákot, majd odaült ő is, hogy segítsen a gyapjút becsomagolni. En pedig álltam az ajtóban, és néztem Anyámat meg azt az idegen férfit, amint némán ülnek egymás mellett, könnyes a szemük és hatalmas zsákokat töltenek meg egy halott asszony hajának illatával.
En is segítettem lecipelni a zsákokat a szekérhez. Az ócskás tíz méter csehszlovák bútorszövetet akart értük adni cserébe, de Anyám nem fogadott el semmit.
- Akkor legalább a fiúcskának adhassak valamit, nagysága - mondta a férfi, és a hatalmas rakás kacatból előkotort egy furcsa alakú disznóbőr dobozkát, benne egy Pajtás fényképezőgéppel.
Olyan volt a Pajtás keresője, akár egy megfordított gukker. így évekig azon át néztem mindent, ami túl közel volt. Csipkés urat, amint baltával kergeti a disznót, majd utoléri, Müllernét, aki minden reggel kiül az ajtó elé, és ebédig az alkarjába tetovált kázé sorszámot radírozza, a postást, aki tréfás ember, úgyhogy néha hoz egy új Koh-I-Noor radírgumit Müllernének, szóval ami néznivaló akadt annak a háznak az udvarán, azt én mind a bokszgép keresőjén át néztem, biztos, ami biztos.
Csak egyszer feledkeztem meg a gépről, éppen jött négy fekete ruhás férfi, elvittek egy kilencszáztíztől hetvenhétig tartó kusza történetet, úgy, hogy nem fizettek érte semmit, igaz, nem is ószeresek voltak. Nagyon siettek a hidegházba Nagyanyámmal, pedig igazán megvárhatták volna, amíg Anyám kisírja magát rendesen, amikor kiderült, hogy gégerákra az aloè zabbal annyit ér, mint magas vérnyomásra a fekete gyapjú.
A hullaszállítóknak viszont kereken három perc várakozási idő tartozott a munkaidejükbe. Koporsóba helyezés: másfél perc, közeli hozzátartozó sírása: három perc, borravaló átvétele, gépjármű terhelése: egy-egy perc, összesen hat és fél plusz köszönés, az majdnem hét.
Ha akkor, az alatt a hét perc alatt elő mertem volna venni a gépet, akkor a hullaszállítók azt hitték volna, hogy én igazából le akarom őket fényképezni, és rám mosolyogtak volna, szívből, ahogy csak hullaszállító tud gyerekre mosolyogni, és akkor én valamelyikük pofájába vágtam volna a fényképezőgépem, ami persze ábránd, hiszen nem így történt, de legalább ugyanolyan szépen ért volna véget a fotográfia története, mint ahogy kezdődött.
Ajánlás:
Herceg! Nem élt soha, sehol, semmilyen Engelhard. Vagy ha igen, nem volt fotográfus. Vagy ha az volt, nem ismertük egymást. "Vagy ha ismertük is, nem hagyott rám semmit. S ha mégis rám hagyott, az nem más, mint e hét perc.