Miután Wilhelm visszagyalogolt a dombról, és leverte a csizmájáról a sarat, Agnetha azt mondta, elmenne a piacra, ami ezen a napon voltaképpen vásár. Még Friedenauból és Marzahnból is jöttek cserepesek és sajtosok. Hamburgból érkezik néhány kelmekereskedő. Az alkalmat vétek lenne elkótyavetyélni. Wilhelm adott pénzt Agnethának. Az érméket akkurátusan belecsomagolta egy zsebkendőbe, a négy sarkánál csomózta össze, ám máris arra gondolt, ez így nem jó. Agnetha már a kapunál járt, amikor a kiáltás utolérte. Csodálkozva lépett vissza a házba, de Wilhelm már az asztalra szórta a vasszögeket a bőrerszényéből, amit mindig magánál hordott. A vásznat kibontogatta, majd az erszénybe rakosgatta a feleségének szánt garasokat. Agnetha csókot lehelt a férfi homlokára, meleg tenyere végigsiklott a tarkóján. Miután elment, Wilhelm tette a dolgát. A Hedvig-templom zsindelytetejének gerendáihoz faragott keresztléceket meg a padokhoz támlákat, majd az egyedül elköltött vacsora után fölbontott egy üveg rajnai vörösbort. Valamikor tíz óra tájékában vette észre, hogy az utolsó csepp is elfogyott. A kandalló lángjainak önfeledt táncát bámulta. Agnetha még mindig nem érkezett haza. Ilyesmi korábban nem történt. Az asztalos kiment az udvarra. Már a szolgák is elcsöndesedtek, az udvari kályha álmos, fehér füstöt eregetett, friss avar égett szaga szúrta a levegőt. Az állatok is szunnyadtak, csak a csillagok hunyorogtak odafent. Százezer láthatatlan szerszámával zenélt az éj. S mintha varázsütésre történne, paták dobogását hallotta a város felől. A lovas fekete köpönyegben volt, de Wilhelm így is fölismerte. Heiner volt az, a herceg jobbkeze, lehet mondani, a kegyence. A férfi nem szállt le a lóról, a kerítésen át beszélt hozzá.

Hogy Wilhelm urat nyilván az aggodalom csalta ilyen kései órán az udvarára, de nincs mitől tartania, mert hitvese, Agnetha a herceg úr vendégszeretetét élvezi, és nyilván élvezni is fogja reggelig, úgyhogy legyen nyugodt az asztalosmester.

Amikor Heinert magába nyelte a sötétség, Wilhelm újabb palackot hozott elő, s miután azzal is végzett, lefeküdt. Úgy gondolta, jobb, ha ruhástól alszik. Mielőtt elnyomta az álom, megsimogatta a fekhely mellett szuszogó kutyát, és gyerekkorának egyik híres mutatványosára gondolt, aki az ujjával hajlított meg vasszögeket, éppen az ő dombján.

Az asszony délelőtt érkezett meg, hercegi szekér hozta, ami a közeli malomhoz tartott őrölni való rozzsal és árpával. Agnetha mosolygott, derűs volt.

Megkapta-e az üzenetet, kérdezte már a házban az izzadságát törölgető férfitól.

Igen, megkapta.

Ő is úgy tudta, bólintott az asszony.

Hogy miért időzött a hercegnél, és biztos, hogy ennek így kellett-e lennie, kérdezte Wilhelm.

Az asszony élelmiszerrel teli vesszőkosarat helyezett a pincelejárat elé. Egy ládikában kelméket, szöveteket hozott. Arcot és kezet mosott.

Úgy történt, ült le a férfival szemben, és megfogta a két kezét, hogy a vásárban összetalálkozott a herceggel és annak kíséretével. A herceg a bizalmáról biztosította, majd kérte, hogy töltse nála az éjszakát.

És mi célból, ezt kérdezte Wilhelm, és kicsit szorított a felesége kezén.

Természetesen azért, hogy basszanak, Agnetha szórakozottan félrepillantott, mi mást tettek volna, s megjegyezte, ledőlne most, eléggé törődött, a halántéka is hasogat, és ahogyan ezt kimondta, szép lett. A férfi látott már ilyen szépséget, és éppen a herceg palotájában, ahol a falakat beborító, hatalmas festményekről gyönyörű dámák ragyogtak alá. Az is igaz, hogy Agnetha semmiképpen sem azt a szót használta a herceggel való időtöltést illetően, hogy baszás, ám az asztalos így vélte hallani, és aztán később se másképp, bármikor csak szóba került a dolog.  

Agnetha a következő hetekben többször is a hercegnél éjszakázott. Az asztalos mindig kapott hírt, legkésőbb éjfél előtt megtáncoltatta lovát a háza előtt Heiner, a kegyenc, majd behízelgő, mély hangjával átszólt a kerítésen. Egyszer délelőtt is jött, néhány ruhásládát rendelt az asztalostól. Látta, milyen szépeket faragott a herceg varrónőjének, és ilyeneket ő is szeretne az asszonyának.

Miután megalkudtak, Wilhelm kisétált a dombra. Régóta szokása volt ez. Az is előfordult, hogy rákezdte az eső, vadul szakadni kezdett a hó, de ő maradt a maga ácsolta falócán, kapaszkodott a karfába, és bámulta a vidéket, gyerekkorának színhelyét, mígnem Agnetha a házba parancsolta. Ha meg úgy elmerült a látványban, hogy mozdítani sem lehetett, hát takarót, vízpergető bőröket rakott rá. A kutya mindig vele maradt.

Annyi minden megváltozott. Sok udvarház és pajta épült az újabb időkben, szőke csillogású, szélfogó nyárfasorok tűntek el, aztán máshol zöldültek újak, és az egyik nyáron egy ösvény is keletkezett, ami egyre szélesedett, már egy szekér is elfér sárga kanyargásán. Ám az asztalos mindig azt érezte, marad a látvány mélyén valami személyesen neki szóló titok, valami csoda, valami megnevezhetetlen, ami mégis ízesíti a nyelvet, és dobogtatja a szívet. Nem tudta ezt találóan kifejezni. Nem volt olyan ékesszóló, mint a felesége. 

Másnap Heiner bekiabált az udvarra.

Használhatná-e az udvari illemhelyet, tudakolta, és elkínzott arckifejezést vágott, s ahogy hátrafelé futott, valami gyomorrontásról beszélt, ami az udvarban szedi áldozatait. Az asztalos a nyugtalan ló kantárját markolta, amíg Heiner nagy nyögések közepette végzett. Aztán este azt mondta a feleségének, hogy új derítőt kell csinálni. Másik gödör és másik ülőke kell.

Nem várhatna-e a munka tavaszig, kérdezte Agnetha.

Az illemhely ülőkéje alaposan össze lett szarva, szólt Wilhelm, ő ugyan letisztogatta, de nem elégedett az eredménnyel. Hát inkább újat építene.

Bízik Wilhelmben, szólt ki az asszony, az ő férje mindig megfontoltan cselekszik, még ha első pillantásra nem látszik is tisztán tetteinek értelme.

Wilhelm bort bontott, majd elnézte az asszonyt, aki a kandalló mellett varrta az ő ingjeit.

Kedvére van-e Agnethának a hercegnél éjszakázni?

Nem ez a kérdés, szólt az asszony. Hogy jó-e a herceggel baszni, vagy csupán nyűg. Mindegy is már, ha basszák az embert. Úgy érti, harapta el a cérnát, közben alakíthatja olyképpen a helyzetét, hogy abból neki magának is cseppenjen valami kicsi jó. Ám lenne itt egy szempont, amit a férje figyelmébe ajánlana. Tudnia kell Wilhelmnek, csak a férjére gondol, miközben a herceg bassza őt.

Összeölelkezve aludtak. A férfi csak egyszer riadt föl éjszaka. Vajon hová rakta a szögeket, amiket a bőrerszényében tartott? Mintha valamelyik tejesbögrébe szórta volna őket.

Néhány nap múltán Heiner újra jelentkezett. Az asztalos feszült volt, napok óta nem látta a kutyát. Viszont Heiner kutyával érkezett. Csúnya, kócos kis dög volt, lapos tekintetű. Máris a szárnyasok felé szimatolt. Wilhelm intett, üljenek csak le, és az udvari diófa felé mutatott. Miután lehajtott vagy fél liter bort, Heiner beszámolt arról, hogy egy úgynevezett elővadászaton sajnálatos baleset történt.

Miféle baleset?

Lelőttek egy kutyát.

Milyen kutyát?

Heiner meglehetős pontossággal írta le, milyen küllemű volt az előbb megsebesített, majd kegyelemből agyonvert kutya. Wilhelm bólintott, és a domb felé mutatott, arra történt-e a dolog.

Arrafelé, bólintott Heiner, majd azt is elmondta, a herceg őszintén sajnálja a balesetet, ezért is küldi ezt a másik ebet, jóllehet ez az előző, a fácánosban kóborló állathoz nem mérhető, de talán mégis pótolhatja, még akkor is, ha nem ugat.

Nem ugat?, nézte Wilhelm a dögöt.

Sosem hallották, így Heiner.

Este Agnetha arról beszélt, hogy a herceg mekkora gonddal viseltetik a tartomány sorsát illetően. Most szerződtetnek új udvari kürtöst, aki Brandenburgban is szolgált. A csőszök új uniformist kapnak. Az őszi vadászidény kezdetét a legnagyobb sürgetések közepette sem hirdeti meg hamarabb, jóllehet Holz udvari tanácsos és Saliczky alkancellár úr ezt szeretnék elérni. Grünewald határában több magasles épül!

Wilhelm elérkezettnek látta az időt, hogy megkérdezze, van-e annak más indoka, a hercegi invitáláson kívül természetesen, hogy Agnetha oly gyakran nem tölti otthonában az éjszakát.

Az asszony lesütötte a szemét.

Ismerheti a férje, nem természete a kérkedés, egy asszony legyen szerény támasz, de ő nem mondhat mást, minthogy igen, Wilhelm miatt teszi, az ő biztonsága, az ő élete érdekében, mert ha a férfinak valami baja esne, például az eljövendő vadászidényben, mint a kutyájuknak, azt bizonyára nem élné túl.

A felelősségnek ezen az igazán bonyolult mivoltán Wilhelm eltűnődött. Mégis megjegyezte, mi lenne, ha ő, a férje kérné Agnethát, hogy többé ne menjen el éjszakára. Hogy ne basszon többé a herceggel.

Úristen, kapta a szája elé a kezét az asszony. A szeme kikerekedett, kiszaladt arcából a vér.

Milyen szörnyű szót használt a férje!

Bocsásson meg a felesége, nem így értette.

Akkor hogyan?!, az asszony még mindig csak sóhajtozott a döbbenettől.

Kissé fagyos lett a hangulat. Reggel Wilhelm kisétált a dombra, aminek a szomszédságában hamarosan fegyverek dörögnek majd. Útközben eszébe jutott, hogy Agnetha nem is válaszolt neki. Magát okolta. Alaposan elrontotta a dolgot. A földek sárga és barna ruhákba öltöztek. Kövér cukorrépákkal teli szekerek araszoltak Charlottenburg felé. Megnyugodva indult haza, bár maradt némi kellemetlen érzése. Még mindig nem találta a szögeket. Napok óta kereste őket.

Néhány nap múlva Agnetha megsimogatta Wilhelm arcát. Aztán kimerte neki a gőzölgő krumplilevest.

Nincsen semmi baj, szólt lágyan, tudja ő, hogy a férfi nem akarta megbántani, azt is tudja, hogy a gondját viseli, és felejtsék is el azt a badarságot. Ja igen, néhány napja, vagy egy hónapja is tán, itt volt Heiner úr, és szögeket kért kölcsön. Ő meg talált néhányat az egyik tálkában, azokat adta oda.

Wilhelm nem szólt.

Valami rosszat tett volna?, kérdezte az asszony.

Dehogyis, köhécselt Wilhelm, letette a kanalat. És hogy mindjárt jön. Kiszellőztetné a fejét. Most is a dombhoz sétált, mint mindig, ha bánat nyomta a lelkét, vagy ha fölbosszantották. Az új kutya követte. A legnagyobb meglepetésére Heinert találta a padon. A férfi úgy ült ott, ahogyan ő szokott, úgy nyugtatta karját a karfán, ahogy ő szokta, és azt bámulta, amit ő is nézett mindig. Az asztalos nem tudott megszólalni.

Hogy mennyire megérti Wilhelmet, bólogatott Heiner.  

Szép, mondta aztán.

Az, mondta ő.

Mindig ilyen szép?

Mindig, szólt Wilhelm, utolsó pillantást vetett a tájra, majd közelebb lépett Heinerhez.

Néhány nap múlva Wilhelm bebocsáttatást kért a herceghez. Miközben az emeletre kísérték, megnézte a falra függesztett festményeket, és megállapította, hogy Agnetha mindahány nőnél szebb. A herceg először nem emlékezett rá, Agnethára is csak homályosan, ám amikor Wilhelm elmondta, ő az, aki évekkel ezelőtt néhány családi bútort fölújított nála, földerült.

Hozott volna egy ajándékot az úrnak, hajolt meg Wilhelm.

Miféle ajándékot?

Mint valószínűleg tudja a herceg úr, Heiner tegnap nem érkezhetett vissza az udvarba. Sem egyedül, sem pedig, ahogyan ez mostanában szokás, a feleségével.

Még nem szerzett tudomást a mulasztásról, de utánanéz a dolognak, bólintott a herceg.

Erre a grünewaldi asztalosmester elővette a bőriszákját, majd két szemgolyót ügyeskedett ki belőle, az asztalra helyezte őket. Az egyik az éppen alákanyarított vadászati rendelet papirosához gurult.

Régen, mondta Wilhelm, szögeket tartott az erszényben. Az apjától kapta őket. Ő pedig az ő apjától. A szögek elvesztek. Arra gondol, hogy a végtelen mellett döntöttek. Milyen furcsa. A szögek! Ezért is volt kénytelen az ujjait használni, amikor Heiner úr szemgolyóit magához vette. És hogy köszöni a kutyát, amit a herceg úrtól kapott a minap kárpótlásként.

Semmiség, szólt a herceg, és a szemgolyókat bámulta.

És lenne még valami, amit mindenképpen szóba hozna, köhécselt az asztalos.

És mi lenne az?

Az a kutya tud ugatni, hajolt meg az asztalos, és a hercegnek egyszeriben az az érzése támadt, hogy ez a primitív lélek valami olyasmit tud, amit ő soha nem fog.

 

 

ÉS, LVII. évfolyam, 51-52. szám, 2013. december 20.