Mile Zsigmondnak

Nem tudtam, hová indulok. A sárga és vörös zuzmóval borított kőtömb, amire rátaláltam, még langyos volt a kora őszi naptól. Alkonyodott. Lankás, szinte lapos hegytetőre értem. A tetőn ritkás tölgyerdő és árvalányhaj mindenütt. Combig érő árvalányhajtenger.

Leültem a kőre, előkotortam a cigarettát. Megrémültem az ürességtől, hogy hirtelen mintha eltűnt volna minden érzés, el minden gondolat, arcok és illatok, szorongás és öröm. Nem voltam képes elhinni, hogy a tekintet, amely a szemközti hegyoldalon merőlegesen felfutó nyiladékra szegeződik, az enyém lenne. Elszakadtam a saját tekintetemtől, mégis ez volt az egyetlen, amibe kapaszkodhattam. Igyekeztem nem leválni ennek a tekintetnek az irányáról, bár azt, hogy ki igyekezett ennyire, abban a pillanatban képtelen lettem volna megállapítani. Egyszer csak elvesztettem mindent, amitől addig erőnek erejével szabadulni igyekeztem. Nélkülem ültem ott a kövön, nem volt jelen az, akivel addig a pillanatig összetévesztettem magam.

A nyiladékban megjelent három szarvas, megálltak a szederbokrok között, magasra tartott fejjel szimatoltak körbe. Fogalmam sincs, meddig ülhettem ott. Már sötét volt egészen, mire leértem a patakhoz, a tűz mellé. Barátom ott ült egy rönkön, a tűzbe nézett, nem szólt, nem szóltam én sem. Szótlanul ittunk meg egy üveg bort a patakzúgásban.