Amitől legjobban félt, az mégis az este volt. Sosem aludt, várta az öregasszonyt, aki valamikor későn, nagyon-nagyon későn, mindenesetre jóval túl a gyerekaltatás szokott óráin, inkább az öregek parttalan  napirendje szerint, az éjjel közepén megérkezett, a szobájába lépett, és a fürdőköpenybe burkolt nehéz test az ágya szélére zöttyent.

– Alszol, igaz? Csak aludj. Álmodj szépeket, kis szörnyeteg. – Szörnyeteg, kis vérszívó, mondta, és még miután soká nézte a kislányt, ezt is: – Holnap öcsikéért megyünk. Megyünk, és hazahozzuk őt.

A falon kép lógott szép keretben, plakátméretű kép, a gyerekággyal szemben, szép fiatal nőt ábrázolt, a nő nevet, a kezében pohár. Láthatóan pillanatkép, ügyes nagyítás kivágva egy társaság alkalmi felvételéből. A képen többen lehettek valaha, vállak látszanak, egy kéz is, de ma már csak a nő. Hogy került ebbe a társaságba, mi van a poharában és miért nevet, ma már talány. A kislány sokat gondolkodik erről. Anya, gondolja, és hogy: megöltem. Anya. Szörny vagyok, szörnyeteg.

– Nézd ezt a képet, nézd meg – mondja az öregasszony –, igaz, milyen szép? Élhetne még. Nekem maradtál, és szívod a véremet. – Ezt mondja az öregasszony az unokájának az éjszaka közepén, minden éjszaka közepén. Az öregasszony nézi a kislány arcát, ahogy az a képet nézi a derengő fényben, ami a kinti neonreklámokról idáig verődik.

– Hát csak nézd. Aztán aludj. Szép álmokat.

A kislány ötéves, nem jár óvodába, a nagyanyja neveli, itthon neveli. Nem viseli el a gyerekeket, mondja a nagyanyja, csak otthon szeret. Csak otthon. Már utánajárt, hogy iskolába se kelljen, legalább egy darabig, minél tovább, magántanuló lesz, majd ő tanítja itt.A gyászra tekintettel. Engedni fogják, nyilván, még szép, a gyámhivatal, örülnek, hogy ilyen szépen neveli. Eddig is örültek. A konyhában is van egy kép, az anyát fiatalabb korában ábrázolja, mikor ő még nem is élt.

– Addig volt jó neki, ezt mondja nagyanya.

Nagyon szép. Anya minden képen nagyon szép. A kép előtt néha gyertya is ég, ünnepkor és vasárnap. Máskor nem, de akkor ég. A nagymamához nem járnak vendégek. A nagyanya olykor eljár, boltba, patikába, akkor őt bezárja. Anya megígérte neki, hogy saját telefont kap, de hát ez azelőtt volt, hogy ő anyát tönkretette, tönkre teljesen. – Mi az a tönk? – ezen is sokat gondolkodik, a nagyanyának ezen a szaván.

A nagyanya pedig lelakatolja a telefonját pici lakatkával. Régimódi telefonja van, tárcsázós, nagyon régimódi, azért is lehet így lelakatolni.

– Ne játssz vele. Azért lakatolom le, mert nem játék, hogy nehogy játssz vele.

A kislány tudja, hogy ilyen telefonok ma már nincsenek, hogy ez egy múzeum. Anya mondta ezt, valahányszor itt járt: ez egy múzeum, egy valóságos időutazás. És nevetett. Gyakran nevetett. Mindenre emlékszik a kislány, mindenre, amit anya valaha tett vagy mondott. De újabban mégsem emlékszik mindenre. Nem emlékszik az arcára világosan, csak, mintha távolról látná, valahogy távolról. Mintha film lenne, valami film. Csak úgy emlékszik rá, ahogy a fotókon van. Erre nem akar gondolni, erőlködik, hogy ne csak úgy.

A nagyanyától pedig mindig félt. Azelőtt is.

Anya néha itt hagyta, ha ügyei voltak meg dolgai. Meg sokáig dolgozott. A nagyanya sose jött hozzájuk, ő lett mindig idehozva. A nagyanya nem mozdul ki innét, csak boltba és patikába. Sose jött hozzájuk, az ő otthonukba, ahol ő lakott meg anya. Az az ő igazi otthona. De már nincs meg, a nagyanya eladta, és mindent felszámolt.

– Felszámoltam mindent – ezt mondta egy nap.

Hallgattak, erre nem volt mit mondani, meg nem is azért lett mondva.

– És a játékaim? –kérdezte a kislány egy idő után, mert ez eszébe jutott.

– Mondtam, felszámoltam mindent.

A kislány próbálta elképzelni, ahogy felszámolják a játékait.

– Új játékokat kapsz. Nem akarom, hogy az jusson eszedbe, ami már nem jön vissza. Jót akarok, egyszer meg fogod érteni. Egyszer még hálás leszel.

Gyakran hallotta anya hangját, ezután még hosszan-hosszan, elég volt erősen becsuknia a szemét. De ma már nem hallja. Erőlködik, hogy hallja a hangját. Van egy kis videó, ez anya fényképezőgépén van, ami a nagyanya szekrényében rejtőzik, csak akkor veheti elő, ha a nagyanya nincs itthon. Ha boltban van vagy patikában. A videón anya nem látszik, csak valakik látszanak, akiket nem ismer. Nyilván anya csinálta a felvételt. De anya hangja hallható, egyszer azt mondja, hogy „sok szerencsét”, ezt mondja. És nevet. Mindenki nevet, sajnos, ránevetnek anya nevetésére, ami így nem annyira hallható. De azért egy kicsit.

Ha ezt hallgatja, a kislány sír, azon sír, ahogy anya nevet. Nem érti, min nevet, de anya gyakran nevetett, ok nélkül is nevetett, nevetett csak úgy. Hogy a dolgai jól mennek. Hogy ilyen szép kislánya van, és feldobta a levegőbe, bár ez régebben volt.

– Mikor még kicsi voltál, el tudtalak kapni, de már nagy vagy, az én szép nagylányom.

– Már nagy vagyok – mondja –, és elcsomagolja a gépet gyorsan, mert hallja, hogy a nagyanyja zihálva a kulcs után kotorász, és mindjárt belép.

Ha megérkezik, ha mondjuk a piacról érkezik nagyanya, a borsót válogatják, kifejtik a hüvelyéből, együtt ülnek a konyhaasztalnál, és némán fejtenek. A nagyanya alig néz a tálba, a gyereket nézi, a kislány nem emeli fel e fejét, de érzi a kék pillantást, mindig érzi.

– Mit csináltál, te lány, míg nem voltam itthon, mit csináltál?

– Játszottam.

Hallgatnak, peregnek a borsószemek.

Néha zenét kapcsol nagyanya, a régi rádión szól a zene, a hírek nem érdeklik, ha beszélnek, kikapcsolja. Máskor már be se, mert minek. Ezt mondja, mert minek, csak az a sok szörnyűség, minek hallani. De a legrosszabb, ha se be nem kapcsolja, se hallgatni nem akar.Ilyenkor ezt mondja:

– Beszélgessünk anyádról. Beszélgessünk, hogy el ne felejtsd.

És akkor vannak ezek a beszélgetések anyáról. Ami azt jelenti, hogy nagyanya beszél, a kislány hallgatja. Ezek nagyon rosszak, ezek a beszélgetések, de a lány sose sír, csak utána sír, ha már egyedül van, a szobájában egyedül. És nézi a képet a falon. A dologra gondol, amit ő csinált. Aztán másnap ablakot pucolnak. Sose gondolta volna, hogy az ablakok attól tiszták, hogy tisztítják őket. Anya idejében nem gondolt ilyesmire, de anya ideje elmúlt.  Most a nagyanya ideje van, és egy nap nagyanya így szólt:

– Gyere.

Sose emeli fel a hangját, ha őt hívja, és sose mondja, miért jöjjön. Anya mindig elmondta, mit miért csinálnak, és vele lehetett feleselni. Nagyanyának még sose mert ellentmondani, igazából eszébe sem jutott. Ha nagyanya azt mondja: gyere, ő leteszi a játékát, és megy. És akkor kiderül, miért. Most éppen ablakot tisztítanak. Anya idejében hogy lehetett? Most erre gondol közben. Anya sose csinált ilyesmit. Talán valaki más csinálta, de ki? Akkoriban nem figyelt ilyesmire.

Meg egyáltalában, mindig anyára gondol. Arra gondol, hogy hátha mindez csak álom, csak álmodja, ami most van, amit a nagyanya mond, amikor anyáról beszél, amikor azt mondja, beszélgessünk anyádról. Nagyanya nem hazudik, sose hazudik, de hátha... hátha téved.Hátha tévedés az egész, vagy álom, ami van. És akkor megint nevetnek, együtt nevetnek, anya és lánya, ahogy a telefonon is. És akkor majd letörlik a felvételt anya telefonjáról, amin anya nevet, és felvesznek egy sokkal jobb nevetést.

– Ne sírj – förmed rá a nagyanyja. – És hozz új vizet.

Sírva hoz új vizet, nem veszi észre, hogy sír, nagyanya nem szól. Némán mossák az ablakot.

– Most a másikat – így nagyanya.

Az ablakokat különben bajos kinyitni, be vannak ragadva, a gitt pereg belőlük, egyik ablaktábla repedt is, ezzel különösen óvatosan kell bánni. Már két éve bánik velük óvatosan. Most ötéves. Már tényleg nagylány. Anya nagylánya.

–  Ma megyünk, meglátogatjuk öcsikét. –  A kislány arra gondol, öcsikén nincs sok látnivaló, csak fekszik és undorító. Emlékszik még anya pocakjára, hogyan hallgatta benne öcsikét, mikor a kislány fejét anya nevetve a hasához szorította, akkor öcsike még nem volt undorító, nem folyt a nyála, és a feje se volt olyan.

De akkor volt az a dolog, hogy ő nem vigyázott magára, erről nagyanya gyakran beszélget vele. Hát igen, hát nem vigyázott. Ez tény. Gyakran gondolkodik, hogy tudott volna jobban vigyázni, biztosan nem figyelt eléggé. Nem vett sapkát. Vagy ráköhögött anya hasára, talán.Nem tud emlékezni.

Akkor mindenki nagyon beteg lett. Anya a legbetegebb. Először ápolta őt, a kislányt, aztán nagyon beteg lett anya, csak feküdt anya a nagy pocakjával, benne öcsike, aki még nem volt olyan, ő meg a másik szobában feküdt, mind csak feküdtek, és anya nagyon zihált, ezt hallgatta odaátról, aztán mind kórházba kerültek, máshová persze, mert anya felnőtt, ő meg gyerek.

Azt se tudta akkor, hogy ezt kórháznak hívják. Aztán meggyógyult. Üldögélt a kórház teraszán, várta, hogy elvigyék. Várta, hogy anya érte jöjjön. Szép tavasz volt, valami kisfiúval játszott, aki elment, aztán egy másik kisfiúval, az is elment, meg egy kislánnyal is, sokat játszott, sokáig nem jött senki se érte. És mikor jöttek, akkor is csak a nagyanya jött, és így szólt:

– Már egészséges vagy, holnap megyünk a temetésre.

– És anya?  – kérdezte. Akkor még kérdezett, azok még ilyen anyás idők voltak neki, holott már nem voltak anyás idők, csak ő ezt nem tudta még.

– És anya ott lesz? – kérdezte ezért megint. De nagyanya csak ránézett, és egy szót se szólt.

– Sokan jönnek, csak apád nem. Jobb is – mondta mégis.

– És anya?

– Hallgass. Mindent megtudsz, ha itt az ideje.

Az apjára is próbál gondolni, de az apja egy rohadék, ezt tudja, még anyától tudja, a férfiak mind rohadékok. Megpróbálja elképzelni, milyen egy rohadék. Nehéz, mert apáról nincs kép, sose volt, nem is emlékszik rá. Sose látta. Apáról a nagyanya se beszél, csak összeszorítja a száját, ha szóba jön. Most hát öltöznek, mert látogatóba mennek. Nem mintha öcsikének nem lenne mindegy. A kislány utálja a szép ruhát, utálja a látogatást és utálja öcsikét, de nem mond semmit, csak szedi a lábát. Anyával sose sietett, csak kényeskedett, mikor anya a haját fésülte, nyafogott és kényeskedett. Mikor a nagyanya először fésülte a haját, ezt mondta:

– Nekem ne kényeskedj. Ez itt nem lesz. – És azóta nem kényeskedik. Azóta hallgat, ha a haját fésülik. Sokat hallgat egyébként, mostanában szeret hallgatni, hallgatni jó. Régen odaszaladt más gyerekekhez az utcán, de nagyanya rászólt:

– Az utcán nem szaladunk! – és a másik anyukáktól bocsánatot kért, mert ő odaszaladt, és akkor világossá lett számára, hogy odaszaladni nem szép.

Hát most csak fogja a nagyanya kezét, és hallgat, nem szalad. Csak gondolkozik. Felveszi a fehér blúzt, a sötét szoknyát, pedig tudja, hogy nevetséges, meg öcsikének amúgy is mindegy, öcsikének csak a nyála folyik, és nézi a plafont, és nyöszörög. Még mozogni se tud. Hát az biztos, hogy öcsike nem szalad sehova. Ő beteg volt, aztán öcsi is beteg lett anya pocakjában. A betegség neve. Nem jut eszébe sehogy. Valahogy az állatokkal kapcsolatos, kisnyuszi vagy kiskutya, valami ilyesmi.

Anya gyógyszert evett. Anya meghalt. Ez butaság, ennek semmi értelme. A gyógyszertől meggyógyulunk. A nagyanya mondta egyszer, valami öreg néninek mondta a gyógyszertárban, és nagyon sóhajtozott:

–  Mindig a nadrágok után szaladt. Végre talált valakit, lett valakije, de a fiúcska beteg lett. Bárányhimlőtől fogyatékos, így született, ilyennek. A férfi meg persze lelépett. Hát már csak ahogy a férfiak szoktak. Az én angyalom meg belebolondult egészen, és begyógyszerezett. A kettő meg itt maradt rám, ez a kettő gyerek. Szívják a vérem.

Bárány, ez az. A bárányos betegség. Ezt kapta el anya, ezt kapta el öcsike, a bárányosat. Ettől folyik öcsike nyála, és ettől olyan. Ezt kapták tőle el.

Kék csat van a hajában, anya tette a hajába, mikor a kórházba mentek, taxival mentek, lázasak voltak mind a ketten, de a csatra emlékszik, anyáé különben. Nagyanya még nem vette észre, a fésülésnél kiveszi, és titkon a markába szorítja.

– Ma hazahozzuk öcsikét, haza az intézetből. Legalább lesz egy játszópajtásod – szól nagyanya, és szorítja a kezét, ahogy a villamost várják.

Minek, gondolja a kislány undorral, de nem szól semmit. Öcsike egy hernyó, csak fekszik egész nap, és maga alá csinál, pfuj. De semmit se mond, csak hallgat.

– Te fogod gondozni, a gondját viselni, a szerető nagytestvére leszel.

– De hát mit lehet rajta szeretni?

– Szeretni kell, és kész. Erről ne halljak többet.

Betegszállító viszi őket hazáig, öcsike a kocsi mennyezetét nézi és nyöszörög, a nyála folyik, undorító. A kislány titkon figyeli. Otthon a kiságyba teszik.

– Mesélj neki.

– Mit meséljek, nem tudok mesét.

– Valami szépet. A szépet ő is szereti.

– De hát semmit se ért.

–  Kinn hallgatom én is, a konyhában leszek, az ajtót nyitva hagyjuk.

Ülj ide, és mesélj a fejedből egy szép mesét.

Öcsike a mennyezetet nézi, a szeme kék, mint anyáé, pont, mint anyáé. Folyik a nyála, nyöszörög. A kislány mesél, hercegnőkről mesél, aztán elakad. Hallgatnak, nagyanya kint, ő bent, aztán kulcscsörgés, nagyanya elmegy.

Egyedül vannak, öcsike és a kicsi nővér. A kislány mesél: anyáról mesél, akit öcsike sohase láthatott. Hosszan mesél, nagyon szépen mesél, a telefont is megmutatja, ahol anya nevet.

– Hallod? Anya nevet.

Öcsike a mennyezetet nézi, nyöszörög.

– Ne nyöszörögj, te dög.

Öcsike, a hálátlan, nyöszörög, a kis nővére nézi. Hallgat. A párnát öcsike arcába nyomja, rá is fekszik, sokáig-sokáig. Öcsike nyöszörög, öcsike hallgat. Elveszi a párnát. Nézi öcsikét.

Csend.

Zörög a kulcs a zárban, a nagyanya hazatért.

– Este van. Fürdés, hajmosás. Előbb öcsi, aztán te.

– Alszik.

– Akkor felébresztjük.

– Nagyon alszik.

– Akkor előbb te, aztán öcsi.

A kádban lopva kiveszi a csatot a hajából, a markába szorítja. A nagyanya öcsit még nem vette észre, még nem járt a szobában, még be se ment, de most nem erre gondol, szorítja a csatot, nagyanya bütykös kezével dörgöli a haját, csíp a sampon, de nem szól, mert nem erre gondol. Anyára gondol. Bent öcsike hallgat, ő hallja, ahogy hallgat. Talán most már ő is anyára gondol, töpreng a kislány. De jó neki.