A létezés értelmetlenségének gondolata a filozófiatörténetben mindig kritikus korokban, egyfajta kórtünetként jelent meg, legyen szó akár az antik szkepticizmusról, Schopenhauerről, Nietzscheiről, Kierkegaardról vagy a huszadik századi nagy (im)mórálfilozófusról, Cioranról. A kételkedés akkor válik az egyetlen lehetséges módszerré, ha már sem az ész, sem a vallásos érzület nem képes arra, hogy a létezést - benne az emberrel - gyakorlati vonatkozásaiban ideologikusán magyarázza és motiválja. Ekkor a szkepszis lesz az ellen- és kívülállásba helyezkedett lélek sajátja (feltéve, hogy nem tagadja ennek létezését is), így kísérelve meg legyőzni a múlandóságot, s e radikális magatartást képviselve ráébreszteni másokat minden célok hiábavalóságára.

 

A nagyszebeni születésű Ciorant (1911-1995) a kétségbeesés filozófusaként emlegetik, s valóban, esszéiből és aforizmáiból a magány, a kiábrándultság, a tagadás érzülete árad. Bár felvett póznak vagy inkább maszknak tűnhet az egyéniség e torzulása, mégsem állítható, hogy csupán feltűnésvágyból nevezte volna magát a halál szakértőjének. A filozófus a kor arcáról képezi maszkját, az hitelesíti még túlzásaiban is.

 

A Kalandozások című könyv több írását tartalmazza, melyek részben román, részben francia nyelven íródtak. Gorán 1937-ben hagyta el Romániát, s egy rövid hazatérést leszámítva haláláig Franciaországban élt, és vált a francia próza egyik mesterévé. Emigrációba vonulásának oka alapvetően összefügg a két világháború közötti román nacionalista erőkkel, a Vasgárdistákkal valókapcsolatával, amely későbbi munkásságának megítélésére máig kihat. Cioran, a vallástörténész Mircea Eliadéval együtt, a román történelmietlenség ellen való lázadásból előbb a szélsőjobboldali eszmékhez menekül, majd kiábrándultan távozik az országból. Erről vall Az én országom című írásában, amely egyfajta búcsú Romániától, s egyben az egyik utolsó anyanyelven írt műve. A nagy vihart kavart Románia színeváltozásának radikalizmusa alábbhagyott, ellenben világosan kifejti, hogy miért csak országa van, miért nincs hazája.

 

Az író talán leggyakrabban használt eszköze a paradoxon, amely lényegében a 20. század gondolkodásmódjának sajátja, s mind a történelem, mind az egyéni létezés problematikus voltát tükrözi. A kötet címadó írásában, valamint a Töredékekben olyan fragmentumok olvashatók, amelyek Nietzsche kalapács-filozófiájára emlékeztető módon rombolják szét az emberi törekvések hiúságait. Cioran amúgy nem törekedett eredetiségre, azt is az egyéniség hiábavaló kísérletének tartotta; ennek ellenére a kiábrándulás megélt élménye, a tapasztalás keserű gyümölcsei teszik életszerűvé írásait. Az elfordulás mindig szomjúság is arra, hogy elviseljünk mindent, s ne meneküljünk a cselekvés útvesztőibe. A történelemről Cioran azt vallja, hogy az csak azért létezik, mert „az ember nem tud végsőkig kitartani a gyávaságban”, törekvéseiben kirekeszti a múlandóság gondolatát. „Az élet, amely maga a múlandóság, csakis a múlandóság gondolatának tagadásával valósulhat meg.”

 

A kötetben található még a Vallomások című, rövid terjedelmű, ugyanakkor szinte az egész életpályán átívelő napló, amelynek feljegyzéseiben olvashatunk „brainstorming” jellegű aforizmákat, de Cioran mindennapjaira vonatkozó személyesebb sorokat is. Még nagyobb erénye azonban a kiadványnak, hogy Zalán Tibor előszava mellett a fordító, Farkas Jenő majd’ hatvanoldalas tanulmányát is tartalmazza, amely érdekes és hasznos adalékokkal szolgál elsősorban Az én országom című írás megértéséhez, és persze Cioran további műveit is elhelyezi az életműben, egészen a világhírt meghozó A bomlás kézikönyvéig miközben rádióinterjúkból és kortársi kritikákból vett idézetekkel árnyalja a szerzőről kialakult, megítélését tekintve még mindig nem egységes képet.

 

Szalai Zsolt (Fordította Farkas Jenő, Palamart Kiadó, Budapest, 2004,134 oldal, ármegjelölés nélkül)