potozky: csendélet a bányatónál
Szombaton érkeztünk a házba, rögtön az utolsó tanítási nap után. Június közepe volt, előttünk az egész nyár, három teljes hónap, a kollégák mégis azzal nyugtatgattak, ne aggódjak, ha nem érnék vissza tanévkezdésre, átveszik majd ők az óráimat. Értékeltem a jóindulatot, persze, de valahányszor rájuk pillantottam, szánakozó arcuktól kis híján felfordult a gyomrom. Inkább azt szerettem volna, ha tudomást sem vesznek arról, ami nemrég ért bennünket, és illedelmes közönnyel szemet hunynak szerencsétlenségünk fölött. Nem csoda hát, hogy talán nálad is jobban örültem, amikor kimenekültünk a katlanná hevült tömbházak közül, és magunk mögött hagytuk a várost.
Egy nyílt platójú, rozoga teherautót béreltem az útra. Szűkösen bár, de minden holmink elfért rajta, főleg élelmiszert és italt pakoltunk, ruhákra meg piperecikkekre nem volt szükségünk, úgysem megyünk majd sehová. Hárman ültünk a kétszemélyes vezetőfülkében, te kényelmesen elfértél középen, és jókat derültél a szabadkozó sofőrön, mert valahányszor váltani akart, a lábad közé kellett nyúlnia, hogy a kapcsolókart megmarkolhassa.
Ahhoz képest egész jól viselted az utat. Csak a hegyek közt futott ki a vér az arcodból, túl sűrűn követték egymást a szerpentinek, muszáj volt megállnunk az egyik hajtűkanyar után. A sofőr zavartan matatott a műszerfalon, miközben te a védőpárkánynak támaszkodva öklendeztél, majd ismét bocsánatot kért, mintha annak idején ő rajzolta volna ilyen szeszélyesre az út nyomvonalát. Legközelebb a kerülő úton megyünk, magyarázta, az szelídebb valamivel, de te csak mosolyogtál, indulhatunk, mondtad, amiatt pedig nem kell aggódnia.
Az utolsó húsz kilométeren elfogyott az aszfalt, vaskos keréknyomokban, lánctalpak recés szalagjain döcögtünk tovább. Ritkás lombú, szomjas fák, satnya bokrok kísérték az utat, a kerekek alól felpattanó kavicsok a teherautó alján kopogtak. Ha balra fordultunk, jól látszott, ahogy az úttól alig pár száz méterre hirtelen beszakad a talaj, azon túl pedig sárgás ködbe veszett minden. A por, mondta a sofőr, ha egyszer fölkavarja a szél, órákig ott ül a levegőben: így van ez, amióta magára hagyták a bányát.
A ház egy rét közepén állt, nem túl messze a vízparttól. A telek határait csupán a földbe vert oszlopok jelezték, keresztléceket nem szegeztek rájuk. Aszott fűcsomók ropogtak a kerekek alatt, te belém karoltál, úgy lépkedtünk a teherautó mellett, gyomrod az erős zötykölődést nem bírta volna ki. A tornácra vezettelek, ott üldögéltél az árnyékban, amíg mi lepakoltuk a holmit, aztán kifizettem a sofőrt, aki kellemes időtöltést kívánva visszamászott a vezetőfülkébe, és elhajtott a földúton. Mielőtt a kocsi elmerült volna a láthatárban, még visszaintett, rendes ember, mondtad, kár, hogy jövőre már nem jöhetünk vele. Bizony-bizony, igazán kár.
*
A ház telis-tele volt múlttal: mintha minden ott töltött pillanatot átéltünk volna már egyszer. Vastag gerendákból ácsolt, emeletes épület volt, falai közt a levegővel együtt a félhomály is megrekedt: hiába nyitottuk ki a zsalugátereket, húztuk szét a sötétítőket, a fény szégyenlősen és haloványan osont be a szobákba.
Foszlányokban szakadozó tapéta borította a falakat, a nedvességtől felpuffadt parketta magában is recsegett, nemhogy a lépteink alatt. Végigjártuk a szobákat, amelyikhez nem volt kulcsunk, abba is könnyen bejutottunk, a szúette ajtók egyetlen rúgásra megadták magukat. Egy tágas, keleti fekvésű helyiséget választottunk hálószobának, a hasas szekrényekben nagyjából minden holmink elfért, és egy ágyat is találtunk ott, csupán a matracban tanyázó peléket kellett elűznöm, és te már végig is dőlhettél rajta. Többé fel sem keltél aznap, csak este ébredtél fel néhány percre, pokrócot kértél meg párnát, aztán máris visszaaludtál. A sarokban találtam egy olajlámpást, az ágy sarkához állítottam, de a fény olyan mély árnyékokat festett az arcodra, hogy inkább eloltottam, és befeküdtem melléd.
Másnap lesétáltunk a partra. Mezítláb álltunk a homokos iszapban, fintorogtunk a rothadó növényzet bűzétől. A tó maga volt a táj: körülötte a kopár sziklák, a kövek közt kapaszkodó, csenevész fák, a sápadt fűfoltok, de maga az ég is – mind-mind mellékesnek tűnt. Ha beárnyékoltuk a szemünk, elláttunk a túlsó partig, szemügyre vehettünk mindent, ami a kőbányából megmaradt, a csupasz, meredek fejtéseket, a munkagépek rozsdaette tetemeit, a lassan porladó kőhalmokat.
A tó visszahúzódva gubbasztott medrében, mintha csak az aszály végét várná, hogy az esőtől feléledve újra birtokba vehesse a bánya tágas üregét. Szél támadt, langyos, tikkasztó lökések érkeztek a víz irányából, szemedbe fújtak néhány tincset, szétnyitották a derekadon lazán összefogott kardigánt. Vajon mi volt itt a bánya előtt? kérdezted hunyorogva. Semmi, feleltem. Úgy, ahogy rajtunk kívül sincs most itt semmi.
*
Napjaink egyhangúan teltek és mégis élvezhetően: rohamaid ritkulni kezdtek, még ha nem is maradtak el teljesen. Többé nem kellett a szádban gomolyogatnod a füstöt, le tudtad tüdőzni köhögés nélkül is, és a bort sem adtad ki azonnal, sőt, ha óvatosan szürcsölgetted, még be is csíptél tőle: ilyenkor halvány pír ült ki az arcodra, ami azért már nem volt az igazi.
Először a földszinti helyiségekben szedtem fel a parkettát, és eltüzeltem az ormótlan kovácsoltvas kályhában, melyen sebtében összerántottam egy-egy ebédkét: húskonzervet melegítettem, zöldséget aprítottam hozzá, a lényeg az volt, hogy könnyen emészthető legyen. De te úgy bántál az étellel, mint egy finnyás kiskölyök, csak turkáltad villáddal a főzeléket, ide-oda tologattad a húsdarabokat a tányéron, s ha a szádba vettél egy falatot, a végtelenségig elnyámmogtál rajta.
Porcióid nagy részét a sirályok falták fel. Ha kint ettünk, állandóan ott röpködtek az asztal fölött, olyan közel, hogy szárnyukkal az arcunkat legyezték. Villámgyorsan csaptak le a legkisebb húscafatra, kenyérdarabra is, s még le sem nyelték jóformán, máris feltört belőlük a követelőző vijjogás, amivel minden étkezésünket végigkísérték.
Megesett, hogy mire összeszedtem a tányérokat, az abroszon három-négy paca is virított, egyszer pedig fejen találtak téged. Nevetve törölted le homlokodról a bűzös masszát, majd hirtelen elkomorultál, legalább ők még működnek, mondtad, jó nekik.
*
Csak aludni jártál be a házba, igyekeztél minél több időt a szabadban tölteni, leszek eleget bezárva, mondtad, most kell kihasználni, amíg lehet. Naphosszat a hintán üldögéltél, melyet darabokban találtunk a ház mellett, de néhány csavarszeg segítségével sikerült talpra állítanom, mindössze a ponyváját kellett kicserélni egy lepedőre, amit az egerek kevésbé rágtak meg. Szerettél az árnyékban olvasni, három-négy nap alatt végeztél a vaskosabb regényekkel is, és már mentél a következőkért a könyvtárszobába, mert bizony azzal is el volt látva a ház.
Mennyezetig erő polcok sorakoztak a falak mentén, a nyirkos vakolatból a penész lassacskán a deszkákba is átlopózott, a könyvek pedig, mintha az enyészet elől menekülnének, egymás hegyén-hátán, rendezetlen halmokban hevertek a földön. Innen válogattál te valami furcsa értékrend szerint, bele sem olvastál a könyvekbe, még a gerincen elmosódott címet sem próbáltad meg kibetűzni, egész egyszerűen azt választottad, amelyiknek a legütődöttebb volt a borítója, s a lapjai úgy megszívták magukat nedvességgel, hogy csak hosszas szárítgatás után vált ismét olvashatóvá rajtuk a szöveg.
Néha úgy megfeledkeztél magadról, hogy csak órák múltán kerültél elő a könyvtárból. Ilyenkor bármerre jártál, ott lengedezett nyomodban a nedves lapok dohos szaga, mintha a hosszas keresgélés során akaratlanul is beleolvastad volna magad az enyészetbe.
Ha ráuntál az olvasásra, még mindig ott volt a tó. Összecsuktad a könyvet, és már indultál is a part felé, le sem vetkőztél, csak a teniszcipődet rúgtad le, amint a fövenyre értél. Minden egyes lépésért meg kellett küzdened, lábadat mohón falta magába az iszap, de te csak akkor álltál meg, amikor már a válladat simogatták a hullámok. Ekkor kissé lehajoltál, elsőnek a nadrágod tűnt fel a víz színén, majd hamarosan ott úszott mellette a trikód, végül pedig az alsóneműd is a felszínre bukkant.
Így vetkőztél le, csak a víz takarásában nem szégyellted meztelenséged. Aztán ellökted magad: néhány tempó csupán, többet nem bírtál, muszáj volt felfeküdnöd a vízre, mely úgy dobált téged, hanyagul és könnyedén, akár holmi üregesre korhadt, vén uszadékfát. Általában a tornácon üldögéltem, onnan néztelek, és igyekeztem úgy tenni, mintha nem téged figyelnélek.
*
Régi jószág volt a motorkerékpár, a fészerben találtam. Karosszériáján megfakult a fényezés, kormánya érdes volt a rozsdától, gumiabroncsait megette az idő; kipufogócsöve a földön hevert – réges-rég amputált, elüszkösödött végtag. Akár egy sebesültet, úgy vonszoltam ki a szabadba, végigfektettem a fűben, és gyönyörködtem benne.
Jó néhány hetet végigbütyköltem, mire sikerült üzemképes állapotba hoznom. Noha ülését egyszemélyesre tervezték, te kényelmesen elfértél mögöttem, a súlyodat alig éreztem, mintha csak egy üres hátizsák lennél a hátamon. Gyakran megesett, hogy egy-egy gyorsabb útszakasz, váratlan döccenő után rémülten pillantottam a derekamra, vajon ott van-e még a kezed, de te megtiltottad, hogy felengedjem a gázt: a dugattyúk kelepelése szaggatottan szaladt szét alólunk, végigkacsázott a tó tükrén, és a kőbánya falán új erőre kapva, visszatért hozzánk.
Motorozás közben csendes voltál, csak sikkantásaid jutottak el a fülembe. Egyetlen egyszer szólaltál meg: milyen kár, kiáltottad, hogy nincs már hajam, mert akkor most lenne mit lobogtasson a szél.
Egyszer egészen a kereszteződésig eljutottunk, oda, ahol a földút hirtelen aszfaltba torkollt. Leállítottam a motort, néztük a hőségtől reszkető országutat, de hiába várakoztunk, semmi sem jött arra. Továbbmenjünk? kérdeztem tőled. A visszapillantóban jól láttalak, arcodat mintha harci színekbe festette volna az út pora, talán emiatt tűntél olyan elszántnak, amint rezzenéstelenül hunyorogtál a messzeségbe, majd elfordítottad a fejed és legyintettél, dehogyis, ugyan minek? Inkább forduljunk vissza szépen.
*
Esténként, ha befeküdtem melléd, néha még belecsókoltam a nyakadba, és végigsimítottam a hasadon, mert szégyelltem, hogy nem tudlak már megkívánni. Te azonban megfogtad a kezem, finoman letaszítottad magadról, és azt suttogtad, most ne, túl fáradt vagyok, inkább majd máskor.
Óvatosan, nehogy felébresszelek, felöltöztem, és kimentem az udvarra. A fásszín mögé vonultam, egy bokor takarásába, pedig nem volt ki elől rejtőzködnöm. Letoltam a nadrágom, és arra gondoltam, milyen voltál, amikor még volt feneked és melled, s máris elöntött a bizsergés. De még nem is végeztem jóformán, már ráncigáltam is vissza magamra a nadrágot, akárha tilosban kaptak volna rajta, és sietve továbbálltam.
*
Az utazás a te ötleted volt. A túlsó partot, a bánya szárazon maradt teraszait motorkerékpárral is meg lehetett volna közelíteni, úgy számítottam, másfél órába sem telne megkerülni a tavat, de te abban semmi érdekeset nem találtál, muszáj volt belekezdenem a kopácsolásba. Megfelelő alapanyagok híján a ház egyik oldalfalát bontottam meg néhány gerendáért, a deszkákat pedig az előteret borító hajópadlóból feszegettem fel.
A parton tákoltam össze a tutajt, nem volt nehéz vízre bocsátani, úgy saccoltam, kettőnknek épp elég lesz. Imbolygott rendesen, amikor felmásztunk rá, de amint elhelyezkedtünk rajta, és ellöktem a parttól, már egészen könnyű volt irányítani. A szalonból kölcsönvett, hosszú függönyrúddal csáklyáztam, aztán megragadtam az evezőket, melyeket préselt lemezből és két seprűnyélből eszkábáltam össze. A víz zavaros volt, mintha még mindig por és füst gomolyogna odalent, a kőbányában.
A távolban eleinte nem látszottak a félbehagyott fejtések, a talajba vájt, az utolsó kavicsig kitermelt üregek: csak az ottfelejtett munkagépek körvonalai derengtek át a homályon, mely egyre hízott a portól, amivel a szemből fújó szél táplálta kitartóan, mígnem mindkét partot szem elől vesztettük. Álljunk meg egy kicsit, szólaltál meg a tutaj sarkából, ne evezz tovább, míg fel nem szakadozik a köd. Elengedtem az evezőket, szétnéztem, de bármennyire is meresztettem a szemem, nem tudtam tájékozódni. Fülledt meleg telepedett ránk, apránként, pihegve szedtük a levegőt, és a csend is nyomasztott, a hangok tompán, testtelenül jutottak el hozzánk.
Mintha egy nagyobbacska kő esne bele, csupán akkora volt a csobbanás, mellyel a vízbe ereszkedtél. Kapaszkodtál egy darabig a tutaj szélében, majd óvatosan ellökted magad. Ráérősen, kényelmes tempókkal úsztál, mígnem a kezedet kinyújtva ismét megfogódzkodtál valamiben.
Először uszadékfának hittem azt a keskeny, hosszúkás tárgyat, melyen alig észrevehetően hajoltak el a hullámok. Színe alig különbözött a vízétől, s csak hosszas vizsgálódás után döbbentem rá, mi is valójában. A tó egyik legmélyebb pontjánál járhattunk, de az emelődaru, cikkcakkos bordázatával, rozsdaette alkatrészeivel nem hagyta magát legyőzetni: makacsul tartotta magát a vízben, ellenszegülve az áramlásnak, s meg sem rezdült, amikor egy hirtelen rugaszkodással felmásztál rá.
Lábaid a vízben lebegtek, üldögéltél egy darabig, később felegyenesedtél. Széttárt karokkal, imbolyogva indultál el, talpad alól körkörösen szaladt szét a víz. Legalább húsz lépést tettél meg így, az ormótlan fémszerkezet alig hallhatóan nyikorgott. A végére érve egy pillanatra megtorpantál, majd léptél egy utolsót, és elmerültél. Úgy látszik, a vízen járásba is bele lehet fáradni egyszer, gondoltam, miközben gyönge karcsapásokkal visszaúsztál a tutajhoz.
Dél körül érkeztünk meg a túloldalra. A partot apró szemű, éles kavics borította, közte kicsorbult fémdarabok, üvegszilánkok villantak fel elszórtan. Felkapaszkodtunk a lejtős parton, szemünk előtt kiszipolyozva, öregen terült el a bánya egyetlen terasza, amely nem került még víz alá. A rekkenő hőség ellenére itt kellemesen hűvös volt, szemből, alig párszáz méterre tőlünk széles hátú, sebzett sziklameredély, a bánya legszélső fala tartott árnyékot. Bármerre jártunk, porfelhők szökkentek fel a talpunk alól: szikkadt volt minden, de a törmelékbe rajzolt hullámvonalak elárulták, valamikor járt már itt a tó.
Mindössze egy dömpert találtunk a kavicshordalékba fulladva – félrebillent teknőjén kívül nem látszott belőle semmi –, no meg egy markológépet az egyik magasabb kiszögellésen, ahová már nem ért el a tó keze. Nyugdíjas, megroggyant jószág volt, lehetett vagy fél évszázados: a rozsda tetőtől-talpig lenyúzta róla a festéket, lánctalpa szétszakadva, darabokban hevert a földön; markolója élettelenül fityegett, s csak ha szél támadt, kanalazott bele alig észrevehetően a levegőbe.
Mindenféle előzetes jel nélkül, váratlanul dördült meg fejünk fölött az ég. Egymásra tornyosultak a felhők, s mire elértük a gép fülkéjét, már kövér cseppekben zúdították ránk sokhónapos terhüket. Az első rántásra kezemben maradt a kilincs, az ajtó szerencsére így is engedett, először téged segítettelek föl, aztán én is felmásztam melléd. Az ölembe ültettelek, másként nem fértünk volna el a keskeny ülésen, melynek rugói nagyokat nyekkenve tiltakoztak a rájuk nehezedő súly ellen. Az eső átszivárgott a tetőn, és a nyakunkba csöpögött. Ültünk a leheletünktől rohamosan áthevülő fülkében, és mélyeket szippantottunk abból a szúrós, fanyar, a szűk teret teljesen betöltő szagból, amiben annyi év után is ott lengedezett az egykori vezető testének kipárolgása. Sofőrszag, mondtad. Mint a falusi buszokon. Bólintottam. Itt az ősz, mondtad. Ismét bólintottam.
Eközben a szél súlyos esőpászmákat csapott az ablakhoz. A víz fürge erekben borította el az üveget, és úgy vibrált, kavargott, akár egy vastag, higanyból szőtt függöny, mely mögött egyszerre pépessé ázik, majd egészen szétolvad a világ.
*
Attól kezdve egy percre sem állt el az eső – csak néhanapján ritkult meg egy kicsit, aztán újult erővel ismét rákezdte.
Többé nem hagytam el a házat. Tüzet raktam a konyhában, és amellett melegedtem. Lassacskán mindent elégettem, ami égethető volt, falburkolatot, parkettát, lépcsőkorlátot, de a bútorokat sem kíméltem, a súlyos, alig mozdítható szekrényeket, a mesterien kimunkált, kecses lábú asztalokat. Aztán a közfalakat kezdtem bontogatni, végül pedig néhány fölöslegesnek ítélt gerendát is szétfűrészeltem. A korom vastagon mázolta be a falakat, tapintásra érdes volt és kemény, hosszú, ujjnyi széles repedésekkel, mert a ház lassacskán a saját súlyával sem tudott megbirkózni.
Néha kimentem a tornácra, és a korlátra könyökölve bámultam a messzeségbe, néztem a bánya peremén alázúduló vízeséseket. A szél elhozta a hangjukat, szürke, monoton surrogás volt, néha valami éles csikorgás is hallatszott, az elsodort és egymáshoz súrlódó kövek zöreje.
A tó napról napra közelebb jött hozzánk. Egyik reggel arra ébredtünk, hogy magával vitte a tutajt, hamarosan pedig a rétre is kimerészkedett, és meg sem állt a tornácig. De te ekkor sem voltál hajlandó bent maradni.
Térdig ért a víz, ahogy a hintán üldögéltél, melyet most nem a szél, hanem a hullámok taszigáltak ide-oda. Széles ernyővel védted magad az eső ellen, szabad kezeddel az öledbe fektetett könyvet lapoztad. Szürkületkor viharlámpát állítottál magad mellé, és tovább olvastál az el-ellobbanó, sápadt lángnál. Elrontod a szemed, mondtam egyszer, de te legyintettél, ugyan már, ahová én készülök, ott nincs sok néznivaló.
Egyedül a fürdést hagytad abba. Zavaros volt a víz, mindenféle hulladékot ringatott a hátán; ha beleléptél, iszap, sár tapadt a lábadhoz. Olyan, mint a föld, mondtad egyszer, abból pedig nem kérek.
Egyik éjszaka arra ébredtem, hogy egyedül vagyok az ágyban. Az ablak előtt álltál, nézted a vihart, az üveglaphoz verődő esőt. A villámlások fénye átütött a hálóingeden, és felvillantotta tested egyre szögletesedő körvonalait.
Odaléptem hozzád, és kipillantottam az ablakon. A víz már a veranda tetejét nyaldosta. Te a kétségbeesés legkisebb jelét sem mutattad, sőt, még a humorérzéked is a régi maradt. Mit fogsz ezután csinálni? kérdezted. Nem tudom, feleltem. Visszamész az iskolába? Lehet. Azért, mert magaddal vihetnél engem is. Ezt meg hogy érted? Hát szemléltető eszköznek az óráidra: úgyis mindig panaszkodsz, hogy milyen szegényes a szertár. Na, ne hülyéskedj, jó?
Visszamentem az ágyhoz, lehúztam a paplant, és a hátadra terítettem. Aztán jó ideig hallgattunk. Te törted meg a csendet, amikor a víz már az ablakpárkánynál hullámzott, menj ki, mondtad. Szeretnék ledőlni egy kicsit.
Az ajtóból még visszafordultam, láttam, amint elnyúlsz az ágyon. Az átázott mennyezetet bámultad, az egyik zöldes vízfoltból kivált egy csepp, és az arcodra hullt. Behúztam magam mögött az ajtót, és a padlásra mentem.
Hajnalra már a legalsó cserépsort nyaldosta az ár. Találtam egy aprócska ablakot a tetőn, kinéztem rajta. Ha valaki ott lett volna, láthatja az arcomat. De körös-körül csak a víz terpeszkedett, a felhők pedig egyre duzzasztották, tömték, akár egy falánk csecsemőt.
Körülöttem hangosan recsegett a ház, talpam alatt éreztem meginogni a padlót. De nem jöttem el az ablaktól. Állok és bámulom a tavat, ami nemsokára kihízza bányamedrét. Mert ez a víz csak áradni tud, leapadni sosem fog.
potozky: csomag a nadrágban
Akár egy szürke bogár, olyan parányinak tűnt a Trabant a börtön előtt parkoló rabszállítók mellett. A kocsiban várakozó férfi izgatottan babrálta a slusszkulcsot, mintegy készenlétben, hogy bármelyik pillanatban indítson, és tovaszáguldjon a kihalt utcán. Nem törölte le a bepárásodott ablakot, így nem láthatta, amint a robosztus börtönkapu alsó sarkában aprócska ajtó nyílik, és egy férfi lép ki rajta.
Finom bőrből készült aktatáskát szorongatott a kezében, azt emelte a feje fölé, hogy ne verje az eső. Öltönye hiába volt gyűrött és poros, látszott rajta, mesterszabó keze munkája; görnyedt háttal, csoszogva járt, mint akinek nem volt még ideje hozzászokni a fűzős cipőhöz. Az anyósülés felőli ajtóhoz lépett, szabad kezével beárnyékolta a szemét, benézett. Türelmesen várt, nem zavarta, hogy a nyakába csöpög a víz. Bent nem mozdul semmi, megkocogtatta az ablakot. Kattant a zár, de az ajtót neki kellett kinyitnia.
Aktatáskáját a hátsó ülésre fektette, beszállt. A sofőr, továbbra is rezzenéstelenül bámulva az esőáztatta utcát, ráköszönt a férfira.
– Szervusz, Öcsi.
A férfi homlokán gyöngyözni kezdett a verejték, meglazította a nyakkendőjét, résnyire letekerte az ablakot.
– Szervusz, Öcsi – mondta ő is. – Jó meleg van itt.
*
A házaspár hosszú ideig kettesben élt, tízéves évfordulójuk gyermekzsibongás nélkül érte őket a lakásban. A férj volt az, aki túlságosan ragaszkodott a zavartalan éjszakákhoz; munkahelyén nem mutatkozhatott fáradtnak, és csak amikor elég magasra jutott a ranglétrán, döntött úgy, hogy hajlandó elviselni a gyermeksírást.
Elsőszülöttjük fiú volt, apai nagyapja után Albertnek keresztelték, pontosabban csak anyakönyvezték, mivel a férj párthűsége kizárta az egyházi szertartást. Albert nem sokáig volt egyke, alig próbálkozott a járással, amikor anyjának ismét kimaradt a havibaja. Mérhetetlen büszkeséggel töltötte el az apát, hogy második gyermeke is fiú lett, a névadásban ismét egyedül döntött, a Marcellt komolynak és férfiasnak találta, és a főnökénél is szerzett vele egy jó pontot. A családon belül azonban csak Öcsinek szólították a kicsit, az anyja becézte így, a Marcell túlságosan ridegen és felnőttesen csengett a fülében.
Már egészen kis korukban megmutatkoztak a két fiú közti különbségek. Marcell legalább háromujjnyival magasabb volt bátyjánál, és beszélni is jóval hamarabb megtanult, nem csoda hát, hogy első látásra mindenki őt hitte az idősebbnek, és Albertet szólították Öcsinek.
Marcell tréfából kezdte öcsizni bátyját: eleinte csak amikor kettesben voltak, aztán látva, hogy szüleik nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget testvére dühkitöréseinek, végérvényesen átragasztotta rá a becenevet.
Albert egy napon arra eszmélt, hogy rajta kívül mindenki, még a szülei is megfeledkeztek valódi nevéről, és hiába lázongott, panaszát egy-egy hanyag cirógatással intézték el. Marcell pedig csak nőtt és okosodott, és vele együtt gyarapodott a család büszkesége is: elsőosztályos korára már anyja sem gondolta úgy, hogy túlságosan komoly és felnőttes hozzá a keresztneve.
*
A vasárnapi utcán senki sem járt, csak a szél cibálta a fák lombját. A Trabant egy útkereszteződésnél dohogott, és bármilyen szorgalmasan jártak az ablaktörlők, bentről alig látszott a szemafor, csupán a lámpa vörös fénye derengett át az eső függönyén.
– Indulhatsz – mondta Marcell, és megmarkolta az ablak fölé erősített kapaszkodót.
– Még nem – felelte Albert.
Marcell felsóhajtott, és zakója ujjával letörölte maga előtt az üveget.
– Nem jön semmi, nem látod?
Fáradtan kattogott a kapcsolószekrény, átgördültek a piroson.
A főútra kiérve már gyorsabban haladtak. Albert óvatosan kerülgette a gödröket, Marcell egyre csak fészkelődött mellette, próbálta kinyújtóztatni a lábát, de sehogy sem tudott kényelmesen elhelyezkedni.
– Kicsit olyan, mint a karcerben – mondta. – Ahhoz is túlságosan magas voltam, röhögtek is az őrök eleget. Te jól ülsz?
Albert hümmögött valamit, hogy sajnos nem lehet hátratolni az ülést, használtan vette az autót. Marcell legyintett, ugyan már, semmi gond, csak sosem gondoltam volna, hogy egyszer akkorka szeretnék lenni, mint te. Aztán felnevetett, és megveregette a vállát, igazán örülök Öcsikém, hogy újra látlak, hiányoztál! Albert belehajtott egy pocsolyába, a járdán széles ívben fröccsent végig a víz.
– Különben mikor újítottad a kocsit?
– Az esküvői pénzből vettük.
– És jó a kislány?
– Jó.
– Főz, mos, takarít rendesen?
– Aha.
– És amúgy? – Albert a szeme sarkából látta, öccse arcán kaján vigyor bujkál.
– Amúgy is.
Hallgattak, csak a szélvédőn hajlongó ablaktörlő nyikorgott bele a motorzajba. Útkereszteződéshez értek, Albert jobbra fordult.
– És milyen volt ott bent? – kérdezte zavartan, miközben tövig nyomta a gázpedált, hogy az autó meg tudja mászni a hirtelen emelkedő útszakaszt.
Marcellen valami hirtelen idegesség vett erőt. – Hová megyünk? – kérdezte.
Albert úgy figyelte az utat, mintha különösen veszélyes szakaszon járnának, homloka kis híján a szélvédőt érte; foghegyről vetette oda öccsének, hogy haza.
– Haza hová?!
– Hát anyáékhoz.
Marcell hátranyúlt, és előhúzta az aktatáskát.
– Állj meg itt, kérlek – markolta meg az ajtókilincset. – Kiszállok. Most.
*
Nekem valójában nem is volt kamaszkorom, Öcsi serdült helyettem is. Ha visszagondolok azokra az évekre, őt látom magam előtt, amint az állát simogatja, arcszeszt loccsant a tenyerébe, és megpaskolja a bőrét, pedig alig kapart le a pofájáról pár nyomorult szőrszálat apánk borotvájával. Meg aztán egyfolytában a hónalját nézegette és a nadrágjában turkált, sűrűsödik a dzsumbuj, mondta, egész őserdő lesz ide, te hogy állsz, faszikám?
Állandóan a kezében volt a farka, azzal dicsekedett a legtöbbet, élvezte, hogy az agyamra megy. Még a szüleink előtt is csinálta, amikor együtt ebédeltünk. Anyá-mék az asztal túlsó végén ültek, nem látták, mit művel a drágalátos fiuk: enni sem hagyott, folyton böködött a térdével, nézzek már oda, csomagja érkezett, én meg hiába gyúrtam magamba az ételt, hogy minél hamarabb felállhassak az asztaltól, nem hagyott békén, amíg oda nem pillantottam.
Egyfolytában dagadt a nadrágja, mintha valami állat lakott volna benne. Én bezzeg hiába ültem félórákat a fürdőszobában és gondoltam az osztálytársnőimre, hiába képzeltem el őket, ahogy tornaórán bakot ugranak és reng belé a fenekük, semmire nem jutottam. Attól féltem, buzi vagyok.
Aztán egyszer kitalálta, bugyit csak a kölykök hordanak, anyánk vásároljon neki bő szárú alsónadrágot, olyat, amilyet apánk visel. Abban már táncoltatni is tudta a farkát, nekem pedig néznem kellett, le nem szállt rólam, amíg az asztal alatt meg nem lestem a nadrág szövetét emelgető kolbászt. Apánk egyfolytában szidott, nem tudta elképzelni, min szórakozunk annyit evés közben, aztán egyszer áthajolt az asztalon, és meglátta.
Azt hittem, most a kezében marad Öcsi füle, de csak bámult, nem mondott semmit, majd visszaereszkedett a helyére, és szótlanul kanalazta tovább a levest. Anyánk megkérdezte, mi a baj, de apánk elmosolyodott, hagyd csak, nem kell mindenről tudnod. Cinkoson kacsintott Öcsire, én meg arra gondoltam, biztosan így büszke egy jó apa a fia faszára.
*
Kínlódva mászta meg a Trabant az emelkedőt, majd alighogy felért, balra térült, és visszaereszkedett a városközpont felé. Albert felengedte a gázpedált, hagyta gurulni az autót, majd látva, hogy öccse még mindig az ajtókilincset szorongatja, felsóhajtott:
– Most már elengedheted, Öcsi.
Marcell az ölébe fektette az aktatáskát, és sértődötten összevonta a szemöldökét:
– Nem akarok a nyakadra mászni, tényleg, de nem hiszem, hogy az öreg túlságosan örülne nekem. Nemhogy nem próbált meg kihozatni, de még egy levelet sem írt.
– Semmi baj – mondta Albert.
Az utcalámpák fénye csíkokra szabdalva esett az utastérbe, Marcell arcára esőcseppek árnyéka vetült, amint kinézett az ablakon: tágas kirakatokkal bámultak rá vissza a tömbházak földszintjét elfoglaló bolthelyiségek, noha üres polcaikkal nem sok büszkélkednivalójuk akadt.
– Látom, még mindig tart a diéta – mondta. – Azt hiszem, ti sem esztek sokkal többet, mint amennyit én kaptam bent.
– Nem akarok erről beszélni – dörmögte Albert.
– Miért, te jól érzed magad így, ahogy vagy?
– Nekem megfelel.
– Ez a baj! Hogy neked minden megfelel! Hogy nektek minden megfelel!
– Nem erről van szó…
– Akkor mégis miről?
– Nem akarok bajt, ennyi az egész.
– Nem akarsz bajt… Értem. Ne félj: ahogy ismerlek, neked nem lesz bajod sosem.
Ritkulni kezdtek a fények, megszaporodtak az aszfaltba mélyedő gödrök. A Trabant száraz köhögését már a külváros betonfalai verték vissza.
*
Nem kell engem sajnálni, dehogy, mert hülye azért nem voltam: tudtam jól, bármilyen társaságban forduljak is meg, mindenhol akad valaki, aki jobban hegyezi a fülét a többieknél. Már bemutatkozáskor kiszúrtam ezeket, csak úgy tapadtak az emberre mézes-mázos modorukkal, nyájas dumájukkal, és ha egyszer rád cuppantak, képtelenség volt szabadulni tőlük. Én mondjuk meg sem próbáltam levakarni őket magamról, mi tagadás, élveztem hergelni a rohadékokat, különösen, ha megvolt bennem a légkör, meg aztán ahogy az asztaltársaság itta a szavaimat, még a piánál is jobban megrészegített.
Kalandor voltam az ellenzékiségben, csakúgy, mint a nők terén. Ha ráuntam a tanszéki kolléganőkre, mindig volt kéznél diáklány. Vérszemet kaptam, azt hittem, sérthetetlen vagyok. De most már tudom, csak azért nem rúgtak ki az egyetemről, mert jó kövérre akarták hízlalni a dossziét. Kedvükre mazsolázhattak, hogy miért varrjanak be: kémkedésért, szabotázsért, netán az ifjúság többirányú megrontásáért.
Apámmal, noha én voltam a kedvence, sosem osztottam meg gondolataimat. Még nyugdíjasan is vakon hitt az eszmében, nem akartam bosszantani, különösen, hogy anyám elég nehezen viselte a családi perpatvarokat. Öcsinek pedig hiába mondtam volna bármit is, esze annyi, mint egy hasra fordított kockacukornak, csak hümmög és bólogat, akármit mond neki az ember. Egyedül azt furcsálltam, hogy akkor sem került közelebb az öreg szívéhez, miután a kálváriám elkezdődött.
Bent aztán rájöttem, értelmiséginek lenni a legrosszabb. Végeérhetetlenül szekálnak az őrök és a köztörvényesek, s csak ha jó mélyen beleásod magad a gondolataidba, lehet némi nyugtod. Ám egy idő után, legyél bármilyen éhes vagy elcsigázott, végül mindig a nőknél kötsz ki. Ha tehetnéd, lyukat fúrnál a falba, rongyot tömnél bele, és oda dugnád, a téglák közé, csak hogy valamennyire, ha a legkevésbé is, de emlékeztessen az igazira.
*
Albert leparkolt egy utcalámpa fénykörében, és leállította a motort. A közelben csöndesen dohogott a kazánház, Marcell valami furcsa dallamot dudorászott a gépzaj ütemére, úgy várt a bátyjára, amíg az másodjára is ellenőrizte az ajtókat, és végre elindult a lépcsőház bejárata felé.
Marcell már az első lépcsősor után pihegni kezdett, s mire fölértek a negyedikre, a kabátgallérjából is facsarni lehetett volna a vizet. Sötét előszobába léptek, a szemben levő üvegbetétes ajtó mögül fény szűrődött ki. Albert lerúgta a cipőjét, félénken lenyomta a kilincset, és benyitott a szobába. Marcell nézte egy darabig az üvegen kirajzolódó árnyakat, aztán megkereste a fürdőszobát, és magára zárta az ajtót.
A kád szélére ült, hallgatta a szobából átszűrődő beszélgetés tompa foszlányait. Odalépett a kagylóhoz, megmosta az arcát, kiöblítette a száját. A polcon talált fésűt, hátranyalta a haját, és a nyakkendőjét is megigazította. Hosszasan nézte magát a tükörben, végigsimított kiugró pofacsontjain, az állát betüskéző borostán, s egészen addig állt így, míg a szomszéd helyiségben elnémultak a hangok. Akkor elfordította a kulcsot a zárban, és kinyitotta az ajtót.
A nő kontyban hordta a haját, és elnyílt ajkakkal bámult a jövevényre. Albert idegesen toporgott a háta mögött, de Marcell nem várta meg, hogy bemutassák: nyújtotta a kezét, a nő ujjai vékonyak voltak és hidegek, amint a markába zárta őket.
– Marcell vagyok, az Öcsike öccse. Nagyon örvendek.
*
Bercike jóval utánam került az osztályra, az apja protezsálta be, utálta is mindenki, az öreg sem volt túl népszerű. Eleinte nem nagyon szóltam hozzá, pedig ugyanabban az irodában dolgoztunk, de nekem megvoltak a magam barátai.
Ugyanúgy mentek a dolgok, mint a téeszben: ott is egyfolytában másztak rám a főnökök, én meg nagyon szerettem volna kikerülni az istállóbűzből, és íróasztal mögé ülni. De egy idő után rám untak, csak röhögtek rajtam és sutyorogtak a hátam mögött, muszáj volt továbbállnom.
A városba azért költöztem be, mert azt hittem, itt nem jár annyira a pletyka. Eleinte vigyáztam is magamra az osztályon, de a káderek egyfolytában csipkedték a seggem, én meg nem akartam kenyér nélkül maradni. Nemsokára ugyanúgy ment minden, mint falun. Ekkor figyeltem fel Bercikére, kitaszított volt ő is, akárcsak én, nem sokban különböztünk.
Olyan bugyuta volt szegény, hogy helyette is nekem kellett udvarolnom. Előttem még nem volt dolga nővel, pedig jócskán túl volt a harmincon. Nem is ment neki rendesen, csak szerencsétlenkedett a lábam között, kérte a bocsánatot, hogy ne haragudjak, mindjárt rendben lesz minden, pillanatok kérdése az egész – muszáj volt a számba vennem, és akkor jó lett neki.
Ennek ellenére jól jártam vele, mert kimaradt mindenféle pletykálkodásból, csak annyit tudott rólam, hogy faluról jöttem. Mondtam is neki, most, hogy megtörtént, gondolkozzunk komolyabban, mert én nem vagyok olyan lány. Nekem elég lett volna, ha megengedi, hogy hozzáköltözzem, de ő egyből gyűrűvel jött, én meg akkoriban nagyon egyedül voltam, és végső soron nem rossz ember.
Sokszor álmodok a falumbéli legényekkel: olyankor, ha megébredek, beszorítom a kispárnát a lábam közé. Bercike meg csak alszik összekucorodva az ágy szélén, és a karját úgy tartja, mintha ölelné magát: a matrac sem süpped alatta, olyan szerencsétlen szegény.
*
Marcell egy kisszéken kuporgott; Albert a sarokban állt a gázcsőnek dőlve, onnan figyelte az asszonyt, amint szalámit és uborkát szeletel a keskeny konyhapulton.
– Éhes vagy? – kérdezte öccsétől.
– Hát, kiéheztettek rendesen.
Az asszony igyekezett gusztusosan elrendezgetni az ennivalót, majd szabadkozva az asztalra tette a tálcát, ha tudta volna, hogy jön, főzött volna valamit, mégis milyen dolog hideggel várni a vendéget? De Marcell megnyugtatta, ugyan már, fenséges lesz, ő már így szemre is meg tudja állapítani.
Szótlanul evett és nagy falatokban, tekintetét a falon sorakozó dísztányérokon járatta, végül az asszonyon állapodott meg, aki karját a mellén összefonva, az ajtófélfát támasztotta.
– Vidékről jött? – kérdezte, mire az asszony elmesélte, a nagybátyja fazekas volt a háború előtt, tőle vannak a tányérok, de mostanság már nem dolgozik, megtiltották neki azt is. Egy idő után Albert is odaült az asztalhoz, és összehúzta magát a széken, egészen kicsire, mintha még önmagát is zavarná a jelenléte.
Eleinte csak Marcell kérdezett, folyamatosan beszéltette bátyja feleségét a téeszben végiggürcölt nyomorúságos évekről, a munkahelyén tapasztalt bürokráciáról, mígnem a lakáskiutalás nehézségeinél kötöttek ki. Bizony, nem könnyű manapság, nyugtázta az asszony, az ember örüljön, ha egy ilyen szűk dobozba is, de van hová hazamennie. Én sem rajongok a tömbházakért, mondta Marcell, de ezek mégis közel állnak a szívemhez, mindig elfog a nosztalgia, ha meglátok egyet: nem tudom, Öcsi említette-e, de mi is pontosan ilyenben laktunk, amikor gyerekek voltunk. Ott volt a szobánk, ahol nektek a háló, igaz, Öcsi?
Albert bólogatott, majd szólt feleségének, ágyazzon meg öccsének a nappaliban. Marcell felcsipegette a tálcáról a morzsákat, a szobából szekrényajtó csattanása, fémes nyikordulás, aztán egy puffanás hallatszott.
– Segítsek lenyitni a kanapét? – kiáltott ki Albert a konyhából.
Üljön csak a seggén, most már megvan, ha akart volna, eddig kellett volna ajánlkoznia. Albert zavartan kezdett magyarázkodni öccsének, hogy alig másfél éve vásárolták a kanapét, de máris felpúposodott benne a préselt lemez, és a rugói sem a legjobbak. – De annál biztosan kényelmesebb lesz, mint amin odabent feküdtél – próbálta viccel hígítani a kínos habogást. – Amúgy az egyik csomagban küldtünk párnát meg pokrócot, megkaptad?
– Megkaptam – bólintott Marcell, majd hátradőlt ültében, és elégedetten böffentett. Szétterpesztette a lábát, bal combjának belső része így egészen kilátszott az asztal alól. Szélesen vigyorgott, és a hasát vakargatta, bátyja pedig még akkor is értetlenül meredt rá, amikor megérezte térdének érintését az asztal alatt. – Megkaptam hát. És most ezt is.
*
Beléptek a nappaliba, Albert behúzta az ajtót. Marcell letette az aktatáskát, levette a zakóját, és az ágyra dobta. A szobában frissen húzott ágynemű illata terjengett.
– Itt fogsz aludni – mondta Albert. – Nem azért kérdem, de mennyit maradsz?
– Csak egy éjszakát. – Leült a kanapéra, maga mellé húzta a bátyját is, és azt kérdezte, ugye testvérek vagyunk?
Albert egészen összegörnyedt, úgy érezte, zsugorodik a vállát átölelő kar súlya alatt, de aztán felelt, igen, azok vagyunk.
– Tudod jól, hogy min mentem keresztül odabent.
– Tudom.
– Ha tehetném, esküszöm, elmennék innen. De ezek figyelnek. Lehet, hogy azt is hallják, amit most beszélünk. Vigyáznom kell egy darabig.
Albert beharapta az ajkát, hosszasan hallgatott, de végül csak megszólalt:
– És mi lesz, ha meghallják?
Marcell már az ajtóban állt, keze a kilincsen.
– Nem fogják. Csendben csinálom, ígérem.
Kilépett az előtérbe. A másik szobából piszkos fény hullt a padlócsempére.
– Ugye tudod, hogy mindent megtennék érted, Albert?– szólalt meg utoljára, majd látva, hogy bátyja csak ingatja a fejét, becsukta maga mögött az ajtót.
Albert nem emlékezett, hogy öccse valaha is a keresztnevén szólította volna. Végigdőlt a kanapén, a papucsát sem rúgta le. Magára húzta a paplant. Egészen fel, a feje búbjáig.
*
Az üvegbetét zörrenésére riadt fel. Lerúgta magáról a paplant, kilépett az előszobába. Az ajtó épp akkor csukódott be, fény már nem volt a szobában.
Szótlanul ment el mellette. A sötétben nem láthatta az arcát. A fürdőben felhördült a vécé. Hallgatta, amint öccse prüszkölve mosakszik, majd benyitott a hálószobába. Az ágy szélére ereszkedett, végigsimított a lepedőn. Durva ráncokat tapintott ki, tenyerét nyirkosan húzta vissza.
– Alszol? – kérdezte.
– Aha – felelte a női hang a sötétben.
– Csak azért, mert a bátyám?
Fészkelődés hallatszott a paplan alól, Albert egyedül maradt a csörgőóra ketyegésével.
Pizsamára vetkőzött, kiment a konyhába. Többször lenyomta a villanykapcsolót, a lámpa azonban nem gyúlt fel. Odalépett az ablakhoz, és látta, az utcalámpák is vakok. Egyedül a kazánház füstje derengett az éjszakában, amint a sötétséget komótosan megmászva az ég felé emelkedett.
Meggyújtotta a gázrezsót, kávét tett oda főni. Amikor elkészült, teletöltött magának egy bögrét, nagy kortyokban nyelni kezdte. Hamarosan újat töltött. Aztán még egyet.
Így fogyott el az egész kávé, miközben a konyhaasztalnál üldögélt, és a falat díszítő cseréptányérokat nézte. Sosem tetszettek neki. Ócska szemét az egész. Közben ügyelt, nehogy lekoppanjon a szeme. Nem szabad elaludnia. Semmiképp sem. Mert sokkal könnyebb megmaradni a szarban, mint felébredni benne.
potozky: tegnapi menü
A férfi a hegyek felől érkezett, a havasról, onnan, ahonnét csak gumicsizmában érkezhet az ember. A hajnali ködből tűnt elő, végigballagott a várost övező réteken, nadrágjához ökölnyi bogokban tapadt a bogáncs, gumicsizmája nedvesen csillogott a harmattól.
A korai ingajárattal egyszerre ért be az állomásra. Megmászta a töltést, és az ütközők alatt átbújva kilépett a peronra. A vagonokból munkások ugráltak le, és nevetve, káromkodva lepték el a vágány mellett húzódó keskeny betonplatót. A szaporán kopogó cipők közt egy kutya ugrándozott rémülten, bármerre is próbálkozott, sehogy sem sikerült kiutat nyernie a lábak rengetegéből, különösen, hogy mellső lábait állandóan akadályozta a nyakában lógó kolonc. Riadtan cikázott ide-oda, de senki sem figyelt fel rá: a nagy zsibongásban nem hallatszott fájdalmas vonítása, amikor lábára hirtelen egy vaskos bakancstalp taposott.
Egyedül a férfi nem sietett sehová, türelmesen kivárta, hogy elnéptelenedjék a peron. A kutya felé indult óvatos, kimért léptekkel, ügyelt, nehogy megriassza; a közelébe érve lehajolt, és a kezét nyújtva hívogatni kezdte. A kutya azonban nem engedelmeskedett, csak bámult rá szomorú szemmel, bizalmatlanul, majd, amikor ismét közelíteni látta a férfit, behúzta a farkát, és eloldalgott.
Az állomásépület szomszédságában fabódé állt, kirakata cigarettásdobozokkal telerakva, csupán egy apró nyíláson látszott ki az elárusító arca. A férfi kért egy csomag cigarettát a legolcsóbbik fajtából, és megérdeklődte, hol tudna falni valamit a közelben.
– A közelben most sehol – mondta az elárusító. – Be kell mennie a városba.
– De én még nem akarok bemenni a városba – mondta a férfi.
– Akkor pedig be kell érnie a vasutasok kantinjával. De ott még nem főznek ilyenkor.
A férfi besétált a váróterembe, és az újságos mellett megtalálta az étkezde bejáratát. Egy félreeső sarokasztalnál foglalt helyet, aztán csak ült, ráncolta a homlokát és nagyokat sóhajtott. Semmivel sem jelezte jelenlétét, pedig a visszhangos helyiségben elegendő lett volna egy köhintés, hogy észrevetesse magát. Félórába is beletelt, míg végre előbukkant a pincérnő, és megkérdezte, mivel szolgálhat.
– Ennék valamit – mondta a férfi.
– Itt csak délben lesz étel – mondta a pincérnő. – Addig bemehet a városba.
– De én még nem akarok bemenni a városba. Kérek egy étlapot.
– Étlap nincs. Nálunk csak napi menü van.
– Akkor egy napi menüt.
– De még a szakácsnő sem érkezett meg.
– Nem baj. Megvárom.
– Esetleg valamit inni?
– Arra már nincs pénzem, köszönöm.
Magányosan üldögélte végig a négy órát, mialatt az ebéd elkészült. Térde megállás nélkül rángott az asztal alatt, miközben a cementpadlóra vetülő fényfoltokat bámulta, és egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Emberek jöttek-mentek a váróteremben, néhányan betértek a kantinba, hangoskodtak és élcelődtek a pincérnővel, őrá azonban ügyet sem vetettek. Egyedül a takarítónő figyelt fel rá, amikor az asztala mellett törölte fel a padlót, de a férfi testét körüllengő juhszag egykettőre beleveszett a mosószer klórbűzébe. Aztán kihozták az ebédet, egyszerre mindkét fogást egy kopott tálcán.
Alig mártotta bele a zöldséglevesbe a kanalat, máris elengedte, és elszívott még egy cigarettát. Utána hosszasan forgatta szájában a forró folyadékot, ízéről nyári legelők illata jutott eszébe, muszáj volt visszaköpnie a tányérba.
A másodikból sem evett sokkal többet: hiába lapátolta tele a száját krumplipürével meg savanyúsággal, a húson úgyis érződött az az egyszerre sós és édeskés íz, amiért semmiképp sem az elrontott fűszerezés a hibás. Végül csupán a köretet ette meg és azt a három szelet kenyeret, amit a leves mellé kapott, majd magához intette a pincérnőt.
– Nem jó a hús – mondta.
– Mi az, hogy nem jó?
– Véres.
– Hogyhogy véres?
– Nem úgy ölték az állatot, ahogy kell.
– Eddig még senki sem panaszkodott.
– Én sem panaszkodom. Csak el akartam mondani magának, hogy nem engedték el rendesen az állat vérét. Nem mindegy, hogy csinálják. Én értek hozzá. És a társam is értett hozzá.
Nézte még egy darabig a tányéron felaprított húst, felszúrt egy-egy darabot a villájára, lenyelni azonban nem tudta. Eltolta maga elől az ételt, megtörölte a száját, aztán rágyújtott, de már a füst sem ízlett. Csak akkor sikerült rávennie magát az indulásra, amikor a peronon ismét megpillantotta a kutyát. Az asztalon hagyta a pénzt, és kezében a másodikkal átsietett a várótermen.
Loncsos szőrű, bánatos kutya volt, nyakában már rozsdázott a kolonc lánca, pofáján ki tudja, hol szerzett sebhelyek. A férfi most nem hívta, csak a földre tette a tányért, és hátrálni kezdett; a kutya félénken közelített, eleinte vonakodva látott hozzá, majd egyre mohóbban falt, s mire az utolsó falat húst eltüntette a tányérról, a férfi is elhagyta a vonatállomást.
A városközpont felé indult. Útközben nem szólt senkihez, még csak rá sem nézett az emberekre. Kivéve azt az egy járókelőt, akit megállított egy pillanatra, hogy megérdeklődje, merre találja a rendőrség épületét.